- SPOILERMENTES -
Krisztus előtt 3600-ban a világ legnagyobb hatalmú teremtménye, a vélhetőleg legelső mutáns En Sabah Nur (Oscar Isaac) összeesküvés áldozata lesz. Leghűbb szolgái életüket adják azért, hogy a hat évezreddel ezelőtt mindenhatónak tekintett entitás ne tűnjön el végleg az idő végtelen porában, aminek következtében a későbbi Apokalipszisból egy napjainkig szunnyadó arkhé válik. De mint minden jó, úgy egyszer ez a rejtőzködő állapot is véget ér.
Az apokalipszis szó a görög "apokalüpszisz"-ból származik, amely a "kinyilatkoztatás, kijelentés, leleplezés" tartalmak hordozója. A kifejezés "világvége" jelentésrétege a János apostol látomásait leíró bibliai Jelenések könyve nyomán terjedt el általánosan, az egyházatya víziói ugyanis mintegy lerántják a leplet arról, hogy az idők végeztével mi vár az emberiségre. A további teologizálás helyett gyorsan húzok innen egy egyenest a mába: az X-Men: Apokalipszis azt mutatja meg, milyenné válik egy filmes univerzum, amikor a saját nehézkedési erején kívül semmi más nem tolja előre.
Pedig Raven Darkholme hajára esküszöm, én a sorozat nyitódarabjain túl még az inkább szidott, mint szeretett Az ellenállás végét is kedvelem, a két évvel ezelőtti Az eljövendő múlt napjait pedig kifejezetten szeretem. De a Bryan Singer rendezte idei két és fél órás mozifilm sokkal több sebből vérzik, mint amennyi pozitívumot fel tud mutatni. Mert könnyedén elviselem egy alkotás szappanopera jellegét, ha nem érzem ezt a vonását fölöslegesnek vagy nevetségesnek. Mert nem zavar, ha a szereplőknek nem jutnak eszükbe a történéseket előrelendítő triviális dolgok meglépése, hiszen emberek vagyunk, és a váratlan helyzetekre fura módon reagál az agyunk. Mert szöget üt a fejembe, hogy miért van szükség egy rétestésztaszerűen nyúló mesébe olyan karaktereket beleilleszteni, akiknek az eye candy-n és a szemforgatáson kívül nem sok funkciójuk van. Mert kínosnak érzem, amikor a legtáposabbnak kikiáltott figura összes mondanivalója üres jelszavak skandálásából áll. Mert a néző becsapásának érzem, ha a filmnek valójában nincs saját sztorija, hanem újrasminkelve nagyot merít egy bő évtizede játszott, másik történetből. Sajnos a felturbózás és az idősíkokkal való játszadozás éppen csak arra elegendő, hogy az Apokalipszis megakadályozza a franchise visszatérését a Marvel Moziverzumba, de semmi több. Azt már csak halkan említem meg, hogy a közel 150 perces cselekmény a játékidő felét elhagyva egy időre még unalmassá is válik, hiszen lehet, hogy csak én voltam türelmetlen, és túlzottan vártam valamiféle felvezető csihi-puhit a hosszú expozíció és a lassan kibontakozó bonyodalom után.
A mérleg másik serpenyőjébe viszont ha keveset is, de valamit mégis csak beleraktak az alkotók. Szeretni való, és a lehetőségekhez képest remekül teljesít a három, általam jelenleg a legizgalmasabbnak érzett karakter: Jane Grey (Sophie Turner), Quicksilver (Evan Peters) és Nightcrawler (Kodi Smit-McPhee), akik mindent megtesznek, hogy mentsék, ami menthető. És ha még valakit ki kell emelnem, akkor negyediknek ott van a pszichopata jellemét ügyesen megvillantó Stryker ezredes (Josh Helman), aki a maga kifacsart módján már-már kedvelhető szereplője a nagy kirakósnak. Jól kitalált és elhelyezett a film humora, amit szerintem mindenki érteni fog. Ezalatt nemcsak a mutánsvilág belső poénjait, illetve helyzetkomikumát kell érteni, hanem az olyan utalásokat is, melyek legjobban a nyolcvanas évek popkultúráját kedvelőknek, vagy az azt akkoriban már fogyasztó nézői rétegnek fog tetszeni. Végül, de nem utolsósorban szépek a képek, hihetők és ötletesek a kütyük és a fegyverek, de ezzel semmi újat nem mondtam.
Összegezve mindezt: az X-Men: Apokalipszis szinte minden szempontból a kihagyott lehetőségek filmje. Inkoherens történetvezetését, valamint javarészt semmitmondó párbeszédeit nem fedi el sem humora, sem néhány jól megírt és eljátszott karaktere. Címszereplője melletti központi figurái, Xavier professzor (James McAvoy) és Magneto (Michael Fassbender) a széria korábbi részeihez képest legtöbbször tanácstalanok vagy önmagukat ismétlik, mintha a fő ellenség helyett midlife crisis-szal küzdenének. A seregnyi karaktert játékba hozó, történelmi korokon és idősíkokon átívelő történet alkotói mintha kizárólag a bevételi adatokat tartották volna szem előtt. Hogy egyetlen mondat erejéig szójátékozzak: a pénztárcák tartalmán túl a 20th Century Fox ezzel egyvalamit kapott meg, mégpedig a saját apokalipszisét, most! Nem kellett volna így történnie.
Kövess minket facebookon és twitteren!