x-men: the last stand (2006). biztos nem én voltam az egyetlen, aki átverve érezte magát akkor, amikor megtudta, hogy bryan singer lecserélte az x-men sagát minden idők leghíresebb és egyben legunalmasabb szuperhősére, s helyét előbb matthew vaughn (layer cake), majd a még kevesebb jóval kecsegtető brett ratner (rush hour 1-2, red dragon) töltötte be. az előzetesek viszont meggyőzőek voltak, a szétszórt pletykák pedig mind azt ígérték, hogy a film durva lesz.

és az is lett. több szinten. egyrészt le kellett gyűrnöm néhány durva hibát: elnagyolt karaktereket, a CGI és a nagyzási hóbort kellemetlen házasságát, s hol yoda szalmabölcsességeire, hol a mátrix megmosolyogtató filozofálgatásaira emlékeztető dialógusokat. szerencsére ezeket a gebaszokat feledtette az, hogy az alkotók végre mertek kockáztatni, hogy a 200+ milliós költségvetés mellett is tökösen álljanak hozzá a filmhez. a hősök végre nem tűntek érinthetetlennek, a cselekmény előremozgatása érdekében képesek voltak végzetes áldozatot hozni, s ennek köszönhetően a film sokkal emberibb lett - a túlbuzgó trükkvarázs ellenére is.

de az is lehet, hogy jean grey valódi arca hozta rám úgy a frászt, hogy hajlandó lettem volna bármit bevállalni, csak ne kísértsen tovább. :)

ami ratnert illeti: nem ártott filmnek a rush hour-filmek akció-koreográfiája során szerzett tapasztalat. bár nekem az előző filmek ütközeteivel sem volt túl sok bajom (minden bunyót imádtam mistique-kel), de azt is most éreztem először, milyen az, amikor szuperhősök csapnak össze egymással. kő kövön nem marad, az biztos.

s hogy ez lenne az utolsó x-men? na ne tessék már hantázni.