Az írás csekély mennyiségű SPOILERT tartalmaz!

Pétert (Levi Miller) az édesanyja csecsemőkorában egy lelencháznál hagyja, így a felcseperedő legényke az árvák keserű kenyerét kénytelen enni a szívtelen Barnabás főnökasszony (Kathy Burke) zsarnoki uralma alatt. A rosszcsont lázadó sanyarú élete azonban gyökeresen megváltozik, amikor 12 évesen egy váratlan esemény hatására a II. világháború dickensi Londonából egy fantasztikus mesevilágba csöppen.

Nem szokásom ítéletet alkotni bármilyen műről az előzetes benyomások alapján, általában tartózkodó álláspontra helyezkedem a megismeréséig. A semlegesség akaratlan, bármiféle igyekezet nélkül alakult ki az évek során ért meglepetések hatására. Nem osztottam a Pánnal kapcsolatos aggodalmakat sem a soha fel nem növő fiúról szóló, újabb feldolgozás hírére, sőt felkeltette az érdeklődésemet, amikor kiderült, hogy a készítők némileg átvariálják az alapanyagot. Az amerikai premier és a következő hét produkálta – finoman szólva is megdöbbentő – bevételi adatok olvastán egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság: vajon mi végre ez a hatalmas érdektelenség?

Persze lehet, hogy az aktuális adaptáció 2003-as elődjéhez, az amúgy jó kritikai visszhangot jegyző Pán Péterhez (Peter Pan) hasonló elhasalása a mozipénztáraknál borítékolható volt. Amaz egyébként a kereken fél évszázaddal korábbi, azonos című Disney-rajzfilm után mindösszesen a második hivatalos verzió, ami hűen követte J. M. Barrie színművét és regényét - mondhatni hagyomány Hollywoodban a felnőttmese csűrés-csavarása. Kasszasikert az animációs darabon kívül a szerzőre és a keletkezési háttérre koncentráló, félig-meddig életrajzi Én, Pán Péter (Finding Neverland, 2004), illetve az 1991-es Hook tudhat még magáénak Utóbbit több szempontból is érdekes párhuzamba állítani az idei változattal.

A legszembetűnőbb azonosság és különbség egyben az ihletadó matéria kezelése. Steven Spielberg mozija jóval Peter, Wendy és az Elveszett Fiúk kalandjai után játszódik, Joe Wrighté a manapság divatos műfajjal élve az eredettörténetét mutatja be. Ez talán az egyik oka a financiális és kritikai mellényúlásnak, hiszen a pizsamás-köpenyes hősök dömpingjében a kifejezés mára szinte szitokszóvá kopott. Ennél jóval lényegesebb kérdés, hogy tudott-e az átalakítás bármilyen pluszt hozzátenni a klasszikushoz? Minden szirupossága ellenére a Hook esetében a válasz egyértelmű igen, míg a Pán ezen a próbán bizony elvérzik. Feketeszakáll (Hugh Jackman) beemelése teljesen szükségtelen, ha megjelenésében, manírjaiban, életkorában, mindenben Hook kapitányt idézi, amin a főhajtásként elsütött, parókás poén sem segít, inkább ellenkező előjellel hat. A főhős a fiatal, későbbi főgonosz (Garrett Hedlund) nélkül abszolút elboldogulna, ami a karakter fejlődése miatt sokkal erősebb elemként működne. Az 1991-es mozgóképben érezhető az eltelt idő vasfogának hatása viselkedésben és jellemben egyaránt az utolsó mellékalakig, a 2015-ösben még a központi szereplők is halvány skiccek csupán. Mi a funkciója például Smee-nek vagy Nibs-nek a nevettetésen kívül?

A kötelezően szőrmentén ábrázolt románc semmit nem ad hozzá az ez évi sztorihoz, míg Peter, Wendy és Giling-galang árnyalt viszonya további színekkel gazdagította az ismert figurákat és motivációkat. A legfájóbb pont a dramaturgia koherenciája a régebbi filmben látható, hibátlan ívhez képest. Elhanyagolható logikai bakugrásnak tűnhet, hogy a felvezetésben az intézeti társak eltűnése készteti cselekvésre Pétert, aztán amikor a történetvezetés vélt érdeke úgy kívánja, elfelejtődnek, és a fiú inkább bízik idegenekben, mintsem őket keresné, egészen az epilógusig egy szó sem esik róluk. Kifejezetten bántó a nyitott lezárás, még az utalások szintjén sem tudjuk meg, mi vezet majd az éppen kibontakozó barátságok és szerelem felbomlásához, ami egy reménybeli, ám időközben valószínűleg esélytelennek ítélt folytatás fényében érdekfeszítő cliffhanger lett volna, így viszont csak idegesítő elvarratlan szál marad. Az indiánok multikulti bennszülöttekké avanzsálása biztosan szép és politikailag korrekt gesztus, ugyanakkor pszichedelikus hippigönceik kinézete értelmezhetetlenül ízléstelen. Ezzel ellentétben a betétdalok, bár nyilván nem érnek fel John Williams filmzenéjével, az elmúlt évek egyik legjobban pozicionált kikacsintásaként működnek. A nem kevés invencióval leforgatott akciók különösen 3D-ben szemet gyönyörködtetőek, grandiózusak és dicséretet érdemelnek, a trükkök terén egyedüli kivételként a tündérek összecsapott elnagyoltsága említhető. A magyar szinkron magas színvonalú, Wolverine flegmasága egyáltalán nem hiányzik. Széles Tamás a tőle megszokott profizmussal hozza Feketeszakáll drámaiságát, ami részben Jackman kimagasló munkájának köszönhető: ripacskodást kizárólag a kalózfőnöktől, és nem a színésztől kapunk.

Műalkotásként a Pán a Fabergé-tojásokat idézi: csodaszép és felesleges egyszerre, amit törékeny kincsnek szántak, de könnyen elfeledett porfogóvá válhat. Kereskedelmi termékként pedig olyan, mint egy gellert kapott ágyúgolyó: nagyot üt, noha nem úgy, ahogy tervezték vagy ott, ahova céloztak vele.

Tökéletes családi kikapcsolódás, habár a gyermek(lélek)kel nem rendelkező nézők nem feltétlenül fognak felhőtlenül szórakozni általa.

Kövess minket facebookon és twitteren!