Asszonysorsok: egy pakisztáni nő gyermekét védi az őt üldöző fegyveresek ellen ebben a megkapó drámai thrillerben, miközben Törökország tengerpartját és egy kismama életét is beárnyékolja a befejezetlen múlt.
Az idei Titanic összeállítása a „nők éve” jegyében fogant, a versenyprogramot egyértelműen az erősen nőiközpontú filmek uralják, amelynek a Dukhtar az egyik legszebb és legkülönlegesebb alkotása. Az amerikai Columbia egyetem művészeti szakán végzett pakisztáni rendezőnő többek között a Film Independent, a Netflix és Norvégia támogatásával készítette el első nagyjátékfilmjét a nyugati világ szája íze szerint (értsd: nem a szokásos indiai dramaturgiát használva), de témájában, lelkében mégis mindvégig hazai maradt.
Az ország bizonyos részei még mindig feudális berendezkedésűek, a nők sorsa apjuk és férjük kezében van. Allah Rakhi (azt jelenti, „Isten védelmezettje”) 15 évesen ment férjhez, azóta nem láthatta édesanyját, de a nagymama még unokáival sem találkozhatott. Ő már a férje „tulajdona”, a film elején mégis idillinek látszik ez az állapot, különösen, hogy a változás szele ott lengedez a vidék felett. Allah Rakhi (Samiya Mumtaz) kislánya (Saleha Aref) már járhat iskolába, az ott tanultakat pedig esténkét megtanítja édesanyjának is. Nagyon szép jelenet ez, tökéletes leleplezése egy tarthatatlan rendszernek, amely hamarosan össze is omlik: Allah Rakhi férje évek óta háborúban áll egy másik törzsi vezető fejével, a végeláthatatlan vérbosszú hálójában már négy gyermekét volt kénytelen eltemetni. A férj véget akar vetni az esztelen öldöklésnek, de ellenfele nagy árat kér, lánya kezét.
Allah Rakhi képtelen belenyugodni, hogy tíz éves lányát hozzáadja egy ötvenes férfihoz, ezért megszökteti a kislányt, mire mindkét család fegyveres martalócai a nyomukba erednek, és megkezdődik az élet-halál harc Pakisztán égigérő hegyei között, melyben egy teherautó-sofőr (Mohib Mirza) lesz segítségükre. Afia Nathaniel egy izgalmas, nyugati szemmel nézve egzotikus macska-egér harcot farag a filmből, amely azért nem veszik el a zsáner kliséiben. Nathaniel jól bánik a háttérrel, szereplőinek története van, miközben egyaránt kirajzolódik egy vidék szépsége és árnyoldala, tiszteletben tartva a hagyományokat, de megkérdőjelezve mindazt, aminek a XXI. században már csak a történelemkönyvben lenne a helye.
Vízválasztó [Deniz seviyesi/Across the Sea] (2014)
A függetleneknél is függetlenebb Slamdance Filmfesztivál nyertese egy Amerikába emigrált török lány drámáját mutatja be. Damla (Damla Sönmez) nyolc évvel ezelőtt hagyta el otthonát, az „új világban” végezte az egyetemet majd férjhez ment egy helyi fiúhoz, akivel első közös gyermeküket várják. A baljós árnyak már itt, a felütésben jelentkeznek: a terhes Damla alkoholt kever az üdítőjébe, titokban dohányzik, nem tűnik egy felelősségteljes, boldog kismamának. Közben a török rokonok és férje is egyre unszolja, utazzanak haza a tengerentúlra, de a nő ettől az ötlettől sem repes, bár végül beadja a derekát.
A fiatal pár végül csak megérkezik a török üdülővárosba, ahol a család kirobbanó örömmel várja őket, pillanatok alatt befogadják Kevint (Jacob Fishel), az amerikai férjet is, Damla felett mégis tovább gyűlnek a sötét fellegek. Hamarosan kiderül, hogy az évekkel korábban sebtéven távozott nő nem minden szálat varrt el, különösen a szomszédban lakó jóképű pincérrel, Burakkal (Ahmet Rifat Sungar) kapcsolatban. Amikor aztán kiderül, hogy miért akarja róla elnevezni születendő kisfiát, végképp a darabjaira hullik minden.
A film rendezőpárosa, Nisan Dag és Esra Saydam nagyszerűen ért hozzá, hogy jelentéktelennek tűnő, teljesen hétköznapi kis eseményekből bontsa ki szereplői jellemét, tényleg odafigyelve az apró részletekre. Sajnos eközben éppen a nagy egész válik aránytalanná, hiszen a valós problémák felszínre kerülését egy bő egy órás felvezetés előzi meg, ami ugyan nem unalmas, amiben bőven vannak fontos részletek, de ez akkor is sok, különösen úgy, hogy a film dráma csúcspontjára csak fél óra maradt. Ekkora viszont már végképp elveszik a fonal, a korábban párhuzamosan épített három fő karakter közül pont a két férfi kezd dominálni, legalábbis nézőként sokkal könnyebb volt azonosulni velük, miközben éppen Damla döntéskényszerét kellett volna magaménak éreznem.
A filmet még megtekinthetitek holnap (04.16.) 16:45-től az Örökmozgóban.
További kritikák Titanicos filmekről: Megléptek, Ütős angyal, '71, Megmaradt Alice-nek, Ex Machina, Kukoricasziget, Hétköznapi vámpírok, Csadoros vérszívó, Weng Weng nyomában
Az oldalon található tartalmak kizárólag
