Pedig nem is szeretem az ilyen filmeket. Hiszen nem bírok rossz szagú, dohos szobában üldögélni, csak mert azt mondják, a falaknak van üzenete – hiába szokom meg egy idő után, hogy büdös van és nincs oxigén, rátelepszik a tüdőmre, az agyamra, mindenemre. Aztán meg vacak kedvem lesz, például. Általában ez van velem meg az ilyen mozikkal, mint az Országúti bosszú. Most is ez van, de nem tudok úgy csinálni, mintha számítana. Mert David Michôd második nagy dobásának pontosan ez a lényege: hogy szétbassza az embert belülről.
Úgy emlékszem, hogy az Animal Kingdom nem csinált velem ilyesmit – de hát nem kell ahhoz újranézni, hogy tudjam is a választ, miért nem. Az a film nem így kemény. Na de ez hogy? Valahogy úgy, olyan hatásfokkal, ahogy teszem azt, nálunk Mundruczó Kornél próbál, ám az esetek többségében, régebben, mondjuk, a Fehér Isten előttig nem sikerült neki. Mert ő, khm, túl nagy művész hozzá. Michôd viszont napcserzett kisujjából rázza ki az adott zsáner szabályait, elevenségét, férfias ölelést küld egy másik kontinensre bizonyos Cormac McCarthy öregúrnak, valamint szervesen illeszkedik több, okkal felkapott ausztrál rendezőtársa pesszimizmusához: most éppen apokaliptikus road movie-ban vagyok, méghozzá abban a fajtában, melyben a filmzene is inkább nyugtalanító zaj, mint zene (de annak zseniális, Antony Partos maradt a rendező mellett, s jól tette); abban a fajtában, melyben a fegyvereknek olyan sokkoló hangjuk van, a halálosztások olyan embertelenül triviálisak, hogy nem hogy nem várom a következő lövöldözést, de kifejezetten rettegek, nehogy a következő percben is kiloccsanjon valakinek az agyveleje. Szóval abban a fajtában, ahol az úgynevezett főhősöket csak akkor hívjuk hősnek, ha más nem jut eszünkbe – egyébként gyilkosok ők is, akiket valami visz előre. De innen, az elvileg és hivatalosan nem apokaliptikus világból nézve egy fél dingófülét se adnák értük vagy a motivációjukért.
Utálok itt mindenkit. A most is fenomenális Guy Pearce figuráját, ezt a rövidnadrágos, titokzatos akárkit, aki mindegy, milyen áron, de vissza akarja kapni a kocsiját. Ezért aztán bárkit, de tényleg bárkit kivégez. (Na jó, majdnem bárkit.) Kicsit sem bírom Robert Pattinson félkegyelműjét – nem, nem azért, mert a srác rosszul játszik, remekül játszik, ezt el kell ismerni, s a magam részéről szívesen ismerem el. Hanem a karakterét, na, őt nagyon nem látom szívesen. Az se esik jól, hogy ők ketten tulajdonképpen összebarátkoznak. Minek? Egyáltalán mi értelme ennek az egésznek? Hogy aztán együtt öldököljenek tovább? Hogy miközben mennek, gurulnak előre az ausztrál sivatag mentén a piszkos ingükben, az izzadt pofájukkal, a vacak kocsikkal, én egyre jobban elmerüljek a kezelhetetlen depresszióban, a visszafordíthatatlan, felülírhatatlan reménytelenségben? Aztán, hogy a végén megtudjam, hogy mi végre ez az egész, mármint Pearce vándora miért akarta annyira visszakapni (az eredeti címbe emelt) autóját?
Igen, alighanem ezért, azért. Mindezért. Hogy nem múló hányingerem legyen mindentől, ami ebben a filmben vár vám, hogy egy pillanatra se érezzem igazi katarzist ebben a rothadó, mocskos, elkeseredett vízióban. Mert, s azt hiszem, ezért remek az Országúti bosszú, valahogy nem tudok rá legyinteni. Nem megy az, hogy kimegyek a dohos, undorító szobából a jó levegőre. Persze, lehet. Kell is. Mert még lehet. Ezt mondja Michôd – s bár mondták előtte ezt már mások is, nagyon-nagyon sokan, az ilyen filmek mindig akkor lesznek fontosak, ha nem tudunk velük igazán vitatkozni. Én most, 2014-ben, nem tudtam. Brutálisan jó képei ellenére is pocsék élmény volt nézni. De tényleg azt kell mondjam: ez neki a dolga. Ezért lett leforgatva.
Ja! És ne legyen igaza! Csak hogy ideírjam azt is, amit az optimizmus diktál.
Kövess minket facebookon és twitteren!