A 13 éves, amúgy édesanyjával élő Lili ideiglenesen mogorva apjához kerül, imádott kutyájával, Hagennel együtt. A férfi azonban nem kívánja megfizetni a keverékkutyákra kivetett különadót, inkább lánya minden tiltakozása ellenére megszabadul az állattól. Ezzel kettészakad a történet, a továbbiakban párhuzamosan követjük Lilit és Hagent, amint mindketten megjárják a maguk poklát, hogy aztán végül persze újra találkozzanak, ám addigra már a város egy hadseregnyi meggyötört korcs bosszúszomjával kénytelen szembenézni…

Végső soron nem csak azért volt szerencsés fordulat, hogy két korábbi versenyprogramos szereplés után Mundruczó Kornél ezúttal "csak" az Un Certain Regard szekcióban mutathatta be az idei cannes-i fesztivál egyetlen magyar nagyjátékfilmjét, mert ebben a szekcióban végül sikerült is meglepetésgyőzelmet aratnia, hanem azért is, mert a Fehér Isten összességében sokkal inkább emlékeztet egy ambiciózus, de egyenetlen elsőfilmre, mintsem egy bejáratott nevű és stílusú alkotó legújabb munkájára. Ez persze nem akkora meglepetés annak fényében, hogy a rendező a kezdetektől hangsúlyozta, munkássága eddigi szakaszát lezártnak tekinti, és új filmjével egy új, szélesebb közönséget megszólító irányba kíván lépni. Az igazi meglepetés inkább az, hogy Mundruczónak végül annak ellenére sikerül célba juttatnia "szerzői közönségfilmjét", hogy lépte meglehetősen bizonytalan; mi pedig annak ellenére érezhetjük szimpatikusnak az irányt, hogy a nagyobb célt azért még mindig nem sikerült elérni (talán Hajdu Délibábjának vagy Pálfi Toldijának már az is sikerül majd...).

Persze vannak dolgok, amik látszólag sosem változnak: az például sajnos igen hamar egyértelművé válik, hogy nem épp a Fehér Isten fogja végleg megszabadítani a magyar filmet a bántóan életszerűtlen párbeszédek hagyományától. Nagy szerencse, hogy jelen esetben a főszereplőket kifejezetten kevéssé érinti ez a probléma – a kutyák, Budapest és Psotta Zsófia mind nagyot alakítanak, bár utóbbi dolgát azért időnként megnehezítik a szájába adott sorok, ám olyankor, amikor lehetősége nyílik pusztán saját, nonverbális eszközeire hagyatkozva alakítani, rendre remek pillanatokat köszönhet neki a film.

Profi kollégáit illetően már korántsem ilyen fényes a helyzet. Habár dramaturgiailag a film sokáig valóban egy ifjúsági/családi kalandfilm tipikus vázát követve építkezik, hangulatát tekintve már az első percektől kezdve kifejezetten lehangoló, köszönhetően annak, hogy a Lilit körülvevő kétlábú karakterek gyakorlatilag kivétel nélkül borzalmas alakok. Amivel önmagában még nem is lenne baj, hisz mindez nyilván a koncepció része – elvégre alapvetően a felnőttek kicsinyességének kitett kamasz és az emberek kegyetlenségének kitett állat szemszögéből látjuk ezeket az alakokat –, épp csak egy kevés finomság, legalább egy kicsivel több árnyalat hiányzik baromira ahhoz, hogy ne érezzük ennyire túlzónak az egészet. És a helyzeten az a papíron egyébként minden bizonnyal jól festő ötlet sem segít sokat, hogy ezekben a kisebb-nagyobb mellékszerepekben csupa (többek között Mundruczó korábbi munkáiból is) jól ismert színész tűnik fel, akiktől azért akaratlanul is többet várna az ember kliséknél és karikatúráknál, még ha csak néhány percről van is szó. Zsótér Sándort kifejezetten rossz nézni, ahogy többnyire sikertelenül próbál megbirkózni Lili apjának hálátlan szerepével, de például maga a rendező is bevállal egy jelenést, amely inkább kínosan vicces, mint ironikusan. Sokkal ironikusabb az, hogy épp Thuróczy Szabolcs jelent némi felüdülést, akinek a karaktere elviekben a legborzalmasabb mind közül…

Az elnagyoltság olykor a film akciódúsabb szakaszában is felüti a fejét, így például a tetőpontot jelentő és technikailag tényleg abszolút profi színvonalon kivitelezett "kutya-apokalipszis" egy-egy pillanatra azért elhajlik a nevetségesség irányába, ami nem csak azért frusztráló kissé, mert csupán percekkel később egy-egy finomabbra hangolt jelenettel máris sokkal határozottabban sikerül kiváltani a kívánt érzelmi hatást, de azért is, mert Mundruczó a film során amúgy rendre olyankor tartja legmagabiztosabban a gyeplőt, amikor elsősorban a vizualitásra, a hangulatra, az eltérő műfajokkal való kísérletezésre összpontosíthatja figyelmét. Minden bizonnyal lesznek olyanok a megcélzott szélesebb közönség soraiban, akiknek nem feltétlenül fekszik majd a zsánerhullámvasút, pedig a Fehér Isten igazából épp ezen a téren bizonyul a legerősebbnek, ahol más, amúgy jóval kiegyensúlyozottabb alkotások is gyakran könnyűszerrel kisiklanak. Ahogy a játékidő előrehaladtával egyre durvul a történet, úgy nyer idővel maga a film is egyre több bátorságot és lendületet, és áll össze végül meglepően kerek egésszé ez a sokszor kétségkívül döcögős és kacskaringós menet, még ha a háttérben meghúzódó társadalmi allegória ebben a formában végül nem is tud annyit fogni, amennyit eredetileg markol. Pontosabban maga a keverékforma (akarva-akaratlanul) mélyebben és izgalmasabban korrelál a tartalommal, mint a némileg tenyeres-talpas szimbolika...

A film egyik jelenetében Lili és Hagen az egyre barátságtalanabb városi közegből a budai hegyekbe menekülnek, ahol egy engedelmes kutyáját szigorú gépiességgel idomító férfi látványa kerül kontrasztba Lili és az ő kezét játékosan csócsáló Hagen párosával, ami elsősorban persze a Nagy Mögöttes Mondanivalóra reflektál, de kicsit talán magára a filmre is. Én személy szerint nem bánom, hogy a szokásos trükkök helyett ezúttal egy szerethető korcsot kaptunk. 

Kövess minket facebookon és twitteren!