A nagy szavakkal olykor könnyedén dobálózó kritikusok örök átka, hogy, akár a farkast kiáltókat, őket sem veszik komolyan, még ha valóban indokolt is a szóhasználat. Végignézve a plakátokon ma minden elképesztő, zseniális, forradalmi. Minden egyes film új időszámítás az adott zsáneren belül, az évtized, de legalább az év filmje, mestermunka és remekmű, még ha jó érzésű ember évente, ha egy, a fentiekre méltán rászolgáló alkotással találja is szembe magát. Nem csoda hát, ha e sorok írója a példátlanul egybehangzón pozitív kritikai fogadtatás ellenére is tisztes távolságból figyelte a The Raid 2 közeledtét, hiszen éppen az előzmény volt ékes bizonyítéka, milyen kiábrándító is forradalminak beharangozott film helyett egy tisztességes munkát látni.

Bár valóban képes volt addig nem látott minőségű akciójelenetek tömegét felmutatni, felskiccelt karaktereivel és bárgyú fordulataival a forgatókönyv útját állta a külföldi sajtó által ígért zseniális végeredménynek. Impresszív, kreatív koreográfia, kiváló zene és a látványos akciók esetében nélkülözhetetlen tisztességes operatőri munka, de semmi más nem volt a The Raid, a fogadtatás és a bevétel azonban lehetővé tette, hogy Gareth Evans ismét kamera mögé álljon. Sok pályatársával ellentétben megtanulta a leckét, és a nagyobbat, többet, hangosabbat elv használata helyett mindenek előtt egy több, mint tisztességes forgatókönyvet tett le az asztalra. Bár a beépülő rendőr történetét ezer módon elmesélték már, Evans higgadt, kimért, intelligens stílusa friss szájízt hagy maga után.

Az első rész megpróbáltatásait túlélő Rama fájdalmasan életszerű helyzetben találja magát, tovább kényszerül ugyanis menekülni azok elől, akinek a levesébe beleköpött. Az egyetlen kiutat egy nem hivatalos rendőri csoport által szervezett beépülés jelenti, amihez először börtönbe kell kerülnie, hogy aztán az alvilágot mozgató család kegyeibe férkőzve buktasson le korrupt rendőröket. Csorba esik azonban a terven, így a keserves börtönévek után a családjától elszakított Rama egy, a két alvilági család által fenntartott kényes egyensúlyt megbolygató titokzatos harmadik által gerjesztett hatalmi harcok közepén találja magát. Az ázsiai rendőrfilmekre oly’ kiválóan jellemző kimért történetmesélés sem unalmas pillanatokat, sem bazári fordulatokat nem tartogat számunkra a 150 perces játékidő alatt.

Ami tehát nem működött az első részben, hibátlanul működik a folytatásban. Számolatlan karakter, kiváló motivációk, jellemrajzok, logikus lépések, kényes hierarchia, tomboló érzelmek, olyan luxuscikkek, amikre nincs is feltétlenül szüksége a zsánernek. Amit azonban Evans az akciófilmek szerelmesinek tartogat, az túlmutat mindenen, amit valaha emberi szem látott, és emberi agy képzelni mert. A felszisszenő nézőtér történelem, az ember önmagáról megfeledkezve ordít fel, takarja el a szemét és borzong bele abba, amit lát, soha nem látott nyersességgel, önmagáról az öncélúság vádját mégis levető módon reped a csont és szakad az izom, a golyó nem válogat, a hős nem sérthetetlen. Senki sem az.

Az előzményt olykor megfojtó mennyiségű akció a zsáneren belül monumentálisnak számító játékidővel bíró folytatásban sokkal egészségesebb mértékben van jelen, akkor azonban kegyelmet nem ismerve emeli az égbe a pulzust, hideg verítéket, elálló lélegzetet és a filmszínházak világától távol álló delírium állapotát kínálva mellékhatásként. A minden eddigire rálicitáló akció az egészen kiváló forgatókönyvvel, gyönyörű fényképezéssel és a drámát épp’ úgy, mint a lüktető akciókat hibátlanul szolgáló zenével két és fél órán át, botlást nem ismerve teremt egy megállíthatatlan, lélegző komplexumot, amire semmilyen dicséret, semmilyen elismerés nem elég. A The Raid 2 a zsáneren belül olyan filmtörténelmi jelentőségű közelségben jár a tökéletességhez, ahol előtte még senki.