Save the best for last. A Titanic utolsó felvonásában a kanadai kölyökzseni, Xavier Dolan legújabb munkájáról, egy mély benyomást keltő rendezői debütről és egy pillanatok alatt személyes kedvenccé lett alkotásról lesz szó. Szerintem jegyezzétek fel ezeket a címeket*!

*és ez most egy finom utalás volt a magyar forgalmazók felé.

UPDATE! - A nyertesek:
Fődíj: Viktoria (kritika)
Különdíj: Lovak és emberek (kritika)
A diákzsűri díja: Oroszlánszív (kritika kattintás után)
Közönségdíj: Az optimisták

Oroszlánszív (Leijonasydän, Heart of a Lion, 2013)

Ismeretlen rendező, ismeretlen színészek és egy nem túl érdekes tartalomleírás a programfüzetben. Tapasztalatlanabb fesztiváljáróként biztos átsiklottam volna felette, de őszintén megvallva, most is csak egy legfeljebb nézhető film reményében ültem be rá. Szerencsére már fél óra múlva szembe mehettem saját előítéleteimmel, mert ezeket a fesztiválok éppen ezért találták ki. Itt van egy film, ami nem csak hogy biztosan elkerülte volna a hazai forgalmazást, de valószínűleg nem is hallottam volna róla. Nagy kár lett volna érte, mert ilyen jót rég szórakoztam.

Teppo egy „Fehér Finnországot” jelszó mögé felsorakozó neonáci csoportosulás tagja. A csapaton belül hatalmas a népszerűsége, de az élet többi területén már nem ilyen szerencsés. Nyilvánvaló megjelenése és büntetett előélete miatt csak alkalmi munkákat kap, családja – leszámítva egy hasonló nézeteket valló testvért – nincsen. Egy sokadik sikertelen állásinterjút követően, egy bárban ismerkedik meg Sarival, de a reménybeli párkapcsolat csak addig tart, amíg a lány meg nem látja a férfi tetoválásait. Ő azonban nem adja fel, de amikor a lány újból szóba áll vele, Teppo válaszút elé kerül: Sarinak van egy előző párkapcsolatból származó kisfia, aki néger.

Ugye, hogy nem hangzik valami jól? Nem, de Dome Karukoski kisebb csodát művelt vele. Először is nem hagyta, hogy a történetből egy százhuszonötödik, egyoldalúan előadott tanmese legyen. A rendező azt is pontosan tudta, hogy az ujjal mutogatás és a sztereotípiákban való gondolkodás ugyan kielégíti a nézők egy részét, de ez a fajta önigazolás egyenlő a nagy nullával. Az Oroszlánszív e helyett hátteret ad problémának és karakternek egyaránt, a kliséken pedig jót röhög, és ezzel el is értem az alkotás legnagyobb erényéhez. A film nem csak lerázza magáról a buktatókat, de a közhelyeket is a maga javára fordítja egy olyan humoros csomagolásban, amely mellett nem vész el a drámai él. Nevettet, de nem kinevet, és pláne nem bagatellizál. Súlyos témát tár fel, de közben szórakoztat. Jó lenne, ha minél több emberhez eljutni.

Vakon (Blind, 2014)

Hogy egy hülye hasonlattal éljek, jobban szeretem, amikor egy alkotó a gyökereiből akar törzset növeszteni ahelyett, hogy rögtön feltenné magának a lombkoronát. Éppen ezért örültem neki, hogy az eddig forgatókönyvíróként ismert Eskil Vogt (Oslo, augusztus; Szerzők) valami olyasmit választott rendezői debütálásához, ami az írásból indul ki.

Mióta Ingrid elvesztette látását, nem nagyon mozdul ki a biztonságot jelentő lakásából. Próbálja ellátni teendőit, mellette rádiót hallgat és ír. Ír, mert amit el tudsz képzelni, azt látod. Erre az alapötletre épül az egész film, amelyben keveredik a realitás, és az Ingrid által elképzelt valóság. A megtapasztalt, tényleges megtörténő események mellett megjelenik ezek továbbgondolása, belépnek alteregók és többesélyes végkimenetelű szituációk. A cselekmény vagy a helyszín néha menet közben változik, ahogy a képzeletben, miközben Ingrid edzi magát, óvva elméjét a feledéstől. Lehet, hogy ez most valami katyvasznak hangzik, és igaz is, hogy Vogt végig az orránál fogva vezeti a nézőt, de nem hagyja elveszni, mert története pontosan kiszámított, van benne rendszer.

Bár nem száz százalékig értek egyet a klasszikus mondással, hogy a jó film három alappillére "a forgatókönyv, a forgatókönyv és a forgatókönyv", de itt most találó. Vogt szkriptje annyira precízen felépített és összetettsége ellenére is gördülékeny, hogy már azzal eladja magát. Megvan a törzs, jöhet a lombkorona, amelyhez a történethez tökéletesen passzoló, ötletes vizuális megjelenítés segíti hozzá, no meg persze a jól megválasztott főszereplő (Ellen Dorrit Petersen). A végeredmény nem könnyű film, de megéri dolgozni érte.

Tom a farmon (Tom à la ferme, Tom at the Farm, 2013)

A már 19 évesen csodagyereknek kikiáltott Xavier Dolan következetesen építi életművét. Bár szerintem a szentté avatott első filmje óta nem volt képes megütni azt a szintet (most sem), megbecsülendő, hogy egy egyenletesen jó színvonalon keresi az új utakat. Legfrissebb filmje egy komplett pszichológiai esettanulmánynak is elmenne, de akár egy tökéletes vasárnap esti sztori is válhatna belőle a Bates motelben.

Tom az élettársa, Guillaume temetésére érkezik annak családi farmjára, de csak ott szembesül vele, hogy az elhunyt édesanyja nem tudott arról, hogy fia egy férfival élt együtt. Majd az is kiderül, hogy Guillaume időközben betoppanó bátyja nem is szeretné, ha a dolog kitudódna. De ez még mindig csak a kezdet. A báty maga is hazugságban éli az életét anyja oldalán, és ez az önámítás, a hazugságok és az elfojtás iszonyatos agressziót váltanak ki belőle. Miután már elmarta maga mellől a környék összes lakosát, Tom válik a felgyülemlett harag céltáblájává.

Spoilerek nélkül nem lehet tovább mesélni, annyi azonban biztos, hogy Dolan a pszichológiakönyvek tananyaga szerint halad, majd dolga végeztével, akárcsak Tom, kiszáll. Gyógyulást nem biztos hogy hoz, de megadja az esélyt. Mindezt egy olyan nyomott hangulatú, éjsötét thrillerbe csomagolva, hogy a néző már várná valami természetfeletti erő megjelenését, majd a végén rájön, hogy csak egy másfél órás kirándulást tett egy beteg elme legmélyebb bugyraiba. Hatásos.