Korrupció és dekadencia Lengyelországból, kallódó ifjak Amerikából, Törökországból pedig csend és hó és halál érkezett a Titanicra, miközben az izlandiak új értelmet adtak a "meghalnék egy felesért" kifejezésnek.

Közlekedésrendészet (Drogówka, Highway Patrol, 2013)

Kelet-európai rendőrség és a korrupció. Gyakran használt, mindenki számára ismerős kifejezés, amelyhez még csak nem is kell elmennünk a legfelsőbb körökig. Ki ne hallott volna már olyan történetet, amelyben egy mutatós dekoltázs, vagy a forgalmi és a személyi közé rejtett hálapénz feledtette el a rend őrével a forgalmi szabályokat? Nos, a filmben bemutatott körzet járőrei több százat tudnának mesélni, de Wojciech Smarzowski rendező nem éri be ennyivel.

A Közlekedésrendészet első fele olyan mélységekbe merül, hogy az egy Szodoma és Gomorra című filmnek is becsületére válna. Rendőrei nem csak korruptak, dekadensek is, fittyet hányva mindenre, amit képviselniük kéne. Isznak szolgálat előtt, alatt és utána, út széli prostikkal hetyegnek, esténként pedig a helyi bordélyok egyikében vezetik le a nap fáradalmait egy kis közös orgiával.

Fogalmam sincs, Lengyelországban hogy fogadták a filmet, de nekem erős túlzásnak tűnt majdnem minden pillanata, ráadásul az is borzalmas kivitelben. Az események jó részét a szereplők mobilra felvett videói alapján ismerjük meg, úgyhogy a több tucat lengyel nevet (Hawryluk, Petrycki, Ryszard - és néha a másik nevüket használják) ezek alapján kell összepasszítani az arcokkal. Embert próbáló feladat volt, de mire nagy nehezen - nagyjából a film ötvenedik percében - eljutnak a fő bűntényhez, már megedződtem valamelyest.

Holtan találnak egy járőrt, a gyanú pedig arra a társára terelődik, akinek a feleségével viszonyt folytatott. A férfi megszökik az őrizetből, hogy tisztázza magát, csakhogy a szálak magasabb körökbe vezetnek, ahol senkinek nem áll érdekében segíteni neki. Innentől jóval feszesebb és összeszedettebb lesz a film, bár a kulcsfontosságú bizonyítékok nagy részét még mindig a váltakozó minőségű mobilos videók adják. Ennek ellenére itt már létjogosultsága van a rendező megalkuvást nem ismerő stílusának, és bár sokat nem tesz a témához, mégis izgalmas tud maradni, a finálé pedig mindenkinél bevisz majd egy gyomrost.

A hosszú út hazafelé (Eve Dönüs: Sarikamis 1915, The Long Way Home, 2013)

Az első világháborúban vívott sarikamisi csata úgy vonult be a török történelembe, mint ahogy Don-kanyar tragédiája a magyarba. A rosszul koordinált török csapatokat szinte bedarálta az orosz hadsereg, a nemzeti tragédia 90.000 török katona életét követelte. A történelmi háttér hősies drámát, a cím epikus történetet sejtet, ezzel szemben Alphan Eseli alkotása éppen az ellenkezőjét kínálja.

A csata lezajlott, a vidék már csak egy csendes, hó borította "temető", felégetett falvakkal és a kietlenségen átsüvítő fagyos széllel. Ebben a jeges pokolban találkoznak a film szereplői; túlélők és menekültek, akiknek ugyanaz a céljuk: hazajutni. Itt már nincsenek jók és rosszak, nincsenek szemben álló felek, csak a vesztesek. Ezek után a kérdések sora adott: Mihez kezdjünk, ha körülöttünk minden romokban hever? Meddig mehetünk el a saját túlélésünkért? Egy összeomlott civilizációban mi a humánum?

Eseli zsigerig hatoló válaszokat ad ebben a végtelenül lecsupaszított, mégis aprólékosan felépített filmben. A cselekmény és a dialógusok száma minimális, minden sallangtól és töltelékjelenettől megfosztva koncentrálja a néző figyelmét arra, hogy őröl fel mindent a múló idő. A szűkre szabott párbeszédek helyett az arcok mesélnek. Ez mindig kemény dió, de a stáb, kilépve a hagyományosnak nevezhető háborúellenes filmek nyomvonaláról, háború nélkül mutatja meg azt a pusztítást, amelynek nem lehetnek nyertesei. A koncepció a film vége felé, egy flashback erejéig megbicsaklik ugyan, de ez nem változtat a tényen, hogy A hosszú út hazafelé az utóbbi idők egyik leghatásosabb, legatmoszférikusabb alkotása.

Átmeneti állomás (Short Term 12, 2013)

A hányattatott sorsú nagyvárosi tinik mindig is népszerű alanyai voltak az amerikai független filmeknek. Sajnos az is igaz, hogy ezekből jó, ha minden ötödik ki tud lépni a téma alapvető kliséi közül, de az Destin Cretton alkotása ezek közé tartozik.

A film főszereplője Grace (a csodálatos Brie Larson), aki egy veszélyeztetett gyerekeknek fenntartott ideiglenes nevelőotthonban dolgozik. Régen neki is ilyen sors jutott, így könnyebben átérzi védencei problémáit, szót tud érteni velük és ami a legfontosabb, segíteni tud rajtuk. Ez utóbbi az, ami kiemeli az Átmeneti állomást a hasonszőrű filmek tucatjaiból úgy, hogy közben maga is közhelyekre épít. A film nem vádaskodik, nem okokat keres, de még csak nem is a jól ismert "a bűn bűnt követ" sémát kapja elő, hanem megoldásokat kínál.

Szereplőit nem statisztikai adatként vagy egy univerzális tendencia elemeiként kezeli, hanem hús-vér emberként, akiknek emberi kapcsolatokra van szükségük, hogy ne kallódjanak tovább. Ennek megfelelően az Átmeneti állomás egy intim, színészközpontú film lett (méghozzá egy elsőosztályú gárdával), ami nem sajnálatot vagy megdöbbenést akar kiváltani a nézőből, hanem jó érzésekkel tölti el. Pedig ez nem könnyű, hiszen olyan gyerekekről van szó, akiket bántalmaztak, akiket megaláztak, esetleg megerőszakoltak, de a film érzékletesen adja át ápolók és ápoltak egymásra hatását, hogy a terápia rajtunk is segít, és a végén már velük együtt fakadunk mosolyra.

Lovak és emberek (Hross í oss, Of Horses and Men, 2013)

Mielőtt bármit is mondanék, hadd osszak meg egy moziból kifelé jövet elcsípett mondatot: "Olyan kellemetlen volt, de nem tudtam nem röhögni." Igen, nem a Lovak és emberek lesz az, amivel az izlandiak levetik magukról a rájuk akasztott "fura nép" jelzőt, de a néha egész megdöbbentő furcsaságok mellett azért sok szépet is megmutat ez a szkeccsfilm, amely rövid történeteken keresztül tárja elénk egy természetközeli nép és imádott lovaik kapcsolatát.

Mert ez már nem egy hagyományos ember-háziállat viszony, annál sokkal több benne a szeretet, és főként a tisztelet. A ló (és nem póni!) itt nem csak egy haszonállat, vagy egy gyönyörű teremtés, amit mutogatni lehet, hanem az élet körforgásának része, még ha néha a legabszurdabb módon is. De még mielőtt elmennék valami nagyon magasztos irányba, a Lovak és emberek alapvetően vígjáték, méghozzá a fekete fajtából. Van itt Darwin-díjra érdemes traktoros üldözés, Csillagok háborújába illő túlélőtúra, és akkor még nem is meséltem a fickóról, aki lóháton veti magát a jeges vízbe, hogy kiússzon az arra járó orosz hajóhoz egy kis minőségi vodkáért.

Kinevetjük őket, de közben kivívják a tiszteletünket is. Azt nem mondom, hogy ez alapján értjük meg az izlandi lelket, de egy kicsit talán közelebb kerülünk hozzá, miközben jót szórakozunk. Ha ki kellene választanom egy filmet, amit kiemelve a fesztiválforgatagból a szélesebb publikum elé tárnék, akkor ez lenne az.