Iskolai megaláztatások emléke tör elő Svédországból, Kazahsztánból viszont mindez élő egyenesben átélhető, miközben a bolgárok megszenvedik a rendszermaradást és a rendszerváltást is. Ezekkel a filmekkel kezdjük a Titanicos alkotásokat értékelő sorozatunkat. 

Az osztálytalálkozó (Återträffen, The Reunion, 2013)

Elég valószínű, hogy hazájában a provokatív performanszairól elhíresült Anna Odell első filmjének célja is a provokáció volt. Az osztálytalálkozó első felében, a címben szereplő esemény eszkalálódik vidám összejövetelből drámává. A történet mozgatórugója az önmagát játszó rendezőnő, aki rögtön a vacsora elején magához ragadja a szót, hogy szembesítse egykori társait azzal a sok megaláztatással, amit az osztály fekete bárányaként el kellett viselnie tőlük.

A végeredmény leginkább Thomas Vinterberg modern klasszikusához, a Születésnaphoz hasonlít, mondhatni annak fapados változatát prezentálja, kevésbé kidolgozott karakterekkel és sekélyebb mélységekkel. De az összehasonlítás felesleges, hiszen Odell és Vinterberg célja más volt, de ezzel csak a film második felében szembesül a néző.

A kudarcba fulladt találkozó csúcspontja után a filmbéli Anna Odell valós önmagává alakul, hogy az elkészült alkotását megmutassa azoknak a régi osztálytársaknak, akiket a filmben színészekkel játszatott el, merthogy időközben kiderül, a valóságban megtartott találkozóra ő nem kapott meghívást. Ez az önreflexív fordulat pazar ötlet, de akkor működött volna igazán, ha áldokumentumfilm helyett egy igazi készül, ahol tényleges embereket szembesít múltbéli tetteikkel egy fikción keresztül. Félreértés ne essék, ez így is érdekes a maga módján, de igazi súlya csak úgy lett volna.

Harmónialeckék (Uroki garmonii, Harmony Lessons, 2013)

Az iskolában elszenvedett megaláztatások mezején maradva ugorjunk át Skandináviából a sztyeppére, ahol a tizenéves Aslan kénytelen szembenézni a suli verőlegényeivel, a szemtelenül tehetséges elsőfilmes Emir Baigazin alkotásában, amely nem csak nyers őszinteséggel, de lágy líraisággal mutatja meg ezen jelenség hierarchiáját.

Az egész egy gyerekcsínnyel indul: az orvosi vizsgálaton, a kamaszfiúk ágaskodó férfiasságának lehűtésére kitett vizet itatják meg Aslannal, de hamarosan kiderül, hogy sokkal többről van szó. A suli keménylegényének számító Bolat rendszeresen védelmi pénzt szed be a kisebbektől és gyengébbektől, amit aztán tovább kell adnia a még nagyobbaknak, de a sor még itt sem áll meg, a védtelenek elnyomása - rosszabb esetben bántalmazása - a felnőttek világát is uralja.

A világ filmesei már sokszor körüljárták ezt a témát, de Baigazin még azon túl is tudott újat mutatni, hogy a nyugatról nézve egzotikusnak tűnő kultúrába helyezte a cselekményt. Alapvetően az ő filmje is az elnyomók és elnyomottak közti viszonyra épít, a sikeres vagy éppen sikertelen kitörési lehetőségeket mutatja be, a bosszú lehetőségeit, de teszi olyan elegánsan, olyan finom szimbolikával megrajzolva, mégis egy cseppnyi humorral átitatva a dolog pszichológiai és lelki folyamatait, hogy a Hanekével való összehasonlítás bőven megállja a helyét. Ha a vége nem lenne egy kicsit széttartó, most megadnám az ötöst, de a világsajtó megállapítása, hogy Baigazin előtt fényes jövő áll, még így is abszolút igaz.

Viktoria (2014)

A nyolcvanas években Bulgáriában is gőzerővel épült a szocializmus, és akárcsak nálunk, ott is akadtak olyanok, akik a titkos Coca Cola-készletet kortyolgatva bámulták a nyugati újságok képeit, egy szabad jövőről ábrándozva. Így tesz Borjana is, akinek ugyan van férje, mégis mindent megtesz, hogy ne ebbe a világba szülessen meg a gyermekük. Ám a magzat megfogan, Borjana szökési terve kudarcba fullad, ráadásul egy kisebb csoda folytán az újszülött válik a kommunista vezetés szimbólumává, ami azt eredményezi, hogy anya és lánya egyre távolabb kerül egymástól.

Az igaz történeten alapuló filmmel a rendezőnő egy, a Zelighez hasonló stílusú szatírát akart készíteni, de ahogy haladt előre a történetben, úgy bukkantak elő a sztori drámai jegyei. Sajnos ez a kettősség (vagy inkább hármasság) erősen rányomta a bélyegét a filmre, ami tényleg realistának indul, majd a minimalizmuson át a szatíra vizeire evez, hogy egy szimbolista drámában csúcsosodjék ki. Ez a nagy kavarodás, és a finoman szólva sem egyenletes tempó időnként csak homlokráncolást, rosszabb esetben néhány ásítást csalt elő belőlem.

Pedig a sztori nem rossz, sőt, a rendezőnő mondandója hellyel-közzel át is jött. Nagyon szép volt például az anya személyes tragédiája, aki az egész életét azzal töltötte, hogy a nyugatról álmodott, aztán amikor a rendszerváltozással megkapta a vágyott szabadságot, már nem maradt neki semmi: a cél közel sem volt olyan, mint amilyennek anno a képek lefestették. Lánya a bukott rendszer kegyeltje volt, így most az ő világa is összeomlik, de az egymásra találás mégis hosszú és gyötrelmes - ahhoz az ideák helyett a való világot, és az embert kellene előtérbe helyezniük. Általános tanulság, amely Magyarországról plusz értelmet nyer. Bárcsak finomabban tálalták volna...