Hogy, hogy nem, egy csöppet sem elhanyagoltnak tűnő útról lesodródó ezüst színű mercit csupán néhány év után találnak meg, méghozzá nem is véletlenül, hanem szemlátomást minden idők legkitartóbb, egyben leginkompetensebb keresőcsapatának kutatómunkája eredményeképp. Az autótól nem messze pedig van egy ház, melyben az a két, időközben teljesen elvadult lány él, akik anno az említett kocsi utasai voltak. És hogy nincsenek egyedül, az már a nyitó képsorokban kiderül.

Guillermo del Toro közbenjárásnak köszönhetően Andrés és Bárbara Muschietti egész estéssé bővíthette alig háromperces, szó mi szó, bitang parás kisfilmjét, és sajna, ez a soványka eredet már idejekorán kiütközik rajta. A kislányokat pátyolgató, a kívülállókkal szemben ellenségesen viselkedő címszereplő köré szőtt legendárium csenevész és közhelyes, s drámaiságát a túlvezérelt speciális effektusokkal megvert flashbackek nem képesek visszaadni, mert hogy is lennének képesek?

A lányokat befogadó Jessica Chastain/Nikolaj Coster-Waldau páros sem járt sokkal jobban. A slasherek üresfejű, felfújt mellű szőkéin azért túlmutatnak, de legfeljebb csak külsőség terén: Chastain egy fekete cuccokat hordó, tetovált basszer (pluszpont), Coster-Waldau pedig izé... a férje. És ennyi. Az utóbbi ráadásul a film nagyját passzív szerepben tölti, de ez nem is meglepő, hisz a történet nők körül forog, anyák és lányok kötödését járja körül, de sajnos még ebben is megmarad a felszínen, pedig a vadságból visszatérő lányok és a saját vadságát zenében és kirívó megjelenésben kiélő anyafigura között létrejöhetett volna egy igazán egyedi kapcsolat is a szokásos ölelgetésen túl.

Ugyanakkor érdekes, és a hagyományoktól eltérő húzás, hogy a címszereplő viszonylag korán megmutatkozik: a jeleket, hangokat hamar felváltja a tényleges jelenlét, kár, hogy az ezt követő bújócska nem csupán redundáns, de a cselekmény szempontjából szükségtelen is. Hisz míg Jessica Chastain remegő kézzel nyitogatja az ajtókat, a lányok pszichiáterével konzultálgat, és a feje kérdőre áll, hogy "ki van a házamban?", addig a néző már rég tudja a választ: nem illúzió, nem egy trauma kivetülése, hanem a Mama!

Igazságtalanság lenne azonban leírni az egész filmet, hisz az előbb említett "ajtónyitogatós" részek a maguk röpke tálalásában hatásosak, a címszereplő megvalósítása is birizgálja a csigolyákat, csak azt nem értem, miért olyan nehéz felfogni, hogy horrorfilm sikere legalább annyira múlik az üldözötten, mint az üldözőn. Jelen esetben ráadásul csupán magában, az üldözésben van kraft, és az is hamar elillan.

A film a héten jelenik meg itthon DVD-n és BD-n a Select Video forgalmazásában.