„Marty, csak te gondoltad, hogy a pszichopaták szórakoztatóak. Pedig egy idő után elég fárasztóak tudnak lenni.” /Hans/

Hansnak (Christopher Walken) szerencsére nincs igaza. Martin McDonagh pszichopatái ugyan tényleg le tudják fárasztani az embert, de végig szórakoztatóak maradnak, olyannyira, hogy nagy igyekezetükben egyenesen az év eddigi legszórakoztatóbb filmjét hozták össze. Ha valakinek kimaradt volna az előzetes: Billy, a kezdő színész és öreg barátja, Hans megélhetési kutyatolvajként tengetik életüket, az általuk elrabolt házikedvencek becsületes megtalálóiként tetszelegve húzzák le az aggódó gazdikat néhány száz dollárra. Egy nap azonban rosszul választanak áldozatot: egy meglehetősen agresszív gengszterfőnök shih-tzujára csapnak le, aki mindent, de tényleg mindent megtenne a kis cukorfalatért.

A fenti szinopszis elsőre gyenge Guy Ritchie-utánérzésnek tűnik, de mindjárt más lesz a leányzó fekvése, amikor kiderül, hogy Billy legjobb barátja egy Marty nevű forgatókönyvíró (Colin Farrell), aki a békéről és a szeretetről próbál egy durva és erőszakos filmet írni hét pszichopata főszereplésével. Reménytelen és értelmetlen vállalkozásnak tűnik, de személyesen győződhetünk meg a sikerességéről, A hét pszichopata ugyanis saját megírásának fiktív történetét meséli el. Vastagon metafilmről van tehát szó, szóval aki szerint a Ház az erdő mélyén egy értékelhetetlen katyvasz, az messzire kerülje el ezt a hibbant bagázst!

„Tudom, hogy szerinted az álomtrükk a köcsögöknek való, de hidd el, nem csak... nem csak a köcsögöknek való. És úgy érzem, ide pont jó lenne. Meg különben is, manapság már nem is köcsögnek hívják őket, hanem homokosnak vagy melegnek...” /Hans/

A többieknek viszont kifejezetten ajánlott anyag, igazi különlegesség. A brit író-rendező a kritikuskedvenc, utólag kultfilmmé vált Erőszakikhoz hasonló hangvétellel mesél a nagy kiskutyarablásról is, a melankólia és a személyes tragédiák árnyéka pont olyan abszurd módon kúszik be két fetrengve röhögős momentum közé, ahogy az a való életben szokás. Épp ez az egyik legnagyobb erőssége: a mozivásznon ritkán látott, emiatt már-már abszurdnak tűnő életszerűséggel csavarja ki a filmes kliséket a néző elvárásaira való minimális tekintet nélkül.

Fennáll a veszélye, hogy ebből a kritikából egy indokolatlanul nehezen emészthető film képe rajzolódik ki, pedig erről szó sincs. A szerteágazó cselekményszálakat Martin McDonagh könnyed eleganciával fűzi egybe, miközben bőven elég poénnal kínálja meg azokat is, akik csak egy kis kikapcsolódásra vágynak agyzsibbasztó kirakós helyett. A mozifanatikusoknak viszont hatalmas élmény popkulturális utalásokra, végletekig kiforgatott klisékre, sarkított stílusparódiákra és más rendezők finom gúnyolására vadászni - a nyitójelenet például sokkal viccesebb, ha közben a Ponyvaregényre gondolsz.

Nem lehet szó nélkül elmenni a színészi teljesítmény mellett, de felesleges volna kilométereken át taglalni, hogy milyen jó formában van az amúgy is kiváló gárda.  Nem igazán tudnék kiemelni senkit és semmit, legfeljebb a női karakterek kidolgozatlanságát, de ezt a 40. perc környékén a már többször idézett Hans is kritizálja, így nem vesztegetnék rá több szót.

A hét pszichopata virtuóz alkotó munkája, aki ügyesen mutat görbe tükröt az egész filmszakmának, ráadásul közben sikeresen elkerüli az öncélú köldöknézegetés csapdáját is (ha pedig mégsem, hát kitűnően szemlélteti vele az ilyen esetek nevetségességét). Ízig-vérig tudatosan megkomponált, hiánypótló filmről van szó, ami után jó eséllyel úgy jössz ki a moziból, hogy már mennél is vissza új összefüggések és rejtett poénok után kutatni. Ritka az ilyen, becsüljük meg!