Ezek az albán maffiózók nem tanulnak - azaz idegennyelveket talán mégis, hisz még a szülőföldjükön levezényelt temetésen is inkább angolul szónokolnak (szláv akcentussal, persze), de az is lehet, hogy már a következő akciójukra gyakorolnak, ami nem más, mint bosszút állni Bryan Millsen (Liam Neeson), aki legutóbb egy kisebb albán falu férfilakosságával végzett - és ez nem költői túlzás -, csak mert elkövették azt a hibát, hogy elrabolják a lányát (Maggie Grace). S most a felmenők bosszút esküsznek ellene: mondom én, hogy nem tanulnak.

A nagy számok törvénye alapján az átlagosan félévente új forgatókönyvvel jelentkező Luc Bessonnak egyszer be kellett találnia: ugyan az Elrabolva az akkor még nagy lángon égő Bourne-mániát lovagolta meg, karizmatikus főhősének és annak könnyen átérezhető problémájának (elrabolták a lányát!) hála meglepően sok nézővel találta meg a közös hangot. Dőlt a pénz. Kellett a folytatás. Lehetőleg még tegnap.

Szerencsére Besson és írótársa, Robert Mark Kamen nem a John McClane által már megjárt utat választotta, szóval nem ugyanaz a szarság történt meg még egyszer a főhőssel, hanem ezúttal ő lett a célpont, méghozzá előző akciójának hála. Meg egyet fizet, kettőt kap alapon az exneje (Famke Jannsen) is. És... és... ezzel ki is merült az ötlettár. Mármint annak racionálisan elfogadható bugyra, de mielőtt rátérnék a fantasybe illő marhaságokra, amelyekkel az ember csak akkor foglalkozik tüzetesebben, ha a film ilyen vagy olyan okokból elfelejti benyelni őt, szeretnék rámutatni arra, hogy eme benyelés miért is maradt el.

Először is az idén 60 éves Liam Neesonön már elég erőteljesen érezhető, hogy "túl öreg ehhez a szarhoz". Olivier Megaton rendező operatőrével és vágójával felvérezve ezt persze ott próbálja rejtegetni, ahol csak tudja, de így is feltűnő, milyen lomha az ír úr (gyorsan megjegyzem, hogy bárcsak ilyen fizikummal rendelkeznék majd ennyi idősen!), és a rosszfiúk úgy pattogzanak le róla, mintha sikosítóval lenne bekenve. Komikus. És ezen még az se sokat segít, hogy a bunyókat a hipervágáson túl elektronikus zörejekből és John Powell Bourne-taktusaiból felépített zene kíséri.

S ez csak az egyik baj: az első rész ikonikus telefonbeszélgetéséből elnyűhetetlen internetes jelenség lett, teljesen érthetően. Nem csupán a filmet, de a színészt is eladta; az utóbbi években többnyire már csak mentori szerepekben látható Neesonből hirtelenjében akciófilmes leading man lett, akibe a nézők általában nagyobb bizalmat fektetnek, mint egy csapatnyi feláldozhatóba. Értelemszerűen ezt a telefonbeszélgetést a folytatásban is meg kellett idézni, s hát nem elbaszták? Nem azzal van a gond, amit Neeson mond (habár erősen kétlem, hogy erre az új monológjára bárki is emlékezni fog) és akinek mondja (a lányának), hanem azzal, amilyen helyzetben mondja: a felesége fejéhez fegyvert szorítanak és még rá is szegeznek egy-két stukkert, és a nyert helyzet ellenére mindenki megvárja szépen, amíg előveszi a mobilját és elkezd telefonálgatni. Hol élnek ezek? Nem az albánok, hanem Bessonék.

Úgy tűnik, egy komikusan valószerűtlen világban, ahol a néző választhat, hogy vagy végigröhögi az előtte álló hercehurcát, vagy az arcába temeti a kezét. Lehet felváltva is. Történik ugyanis, hogy Mills újra összemelegedik exnejével, ami annyit tesz, hogy ezek ketten nem győzik mind magasabb és magasabb piedesztálra pakolgatni egymást, aztán a film első félóráját jellemző kölcsönös péniszszopogatást követően beindul az akció, és mindezzel együtt a realitás meg úgy általában a logika is a kukában végzi: a helyhez kötött Mills telefonon keresztül utasítgatja lányát, aki aktuális pozíciójáról kézigránátok hajigálásával tájékoztatja a fatert (s a feltűnően sok csadorba burkolózó nővel telepakolt fantázia-Isztambulban ez senkit se zavar), és miután a kiscsaj amerikánus földön épp vezetésből vett órákat, naná, hogy arra kényszerül, hogy apuval az anyósülésen levezényeljen egy autós üldözést (a tengerentúlon megszokott automata sebváltó helyett kézivel zsonglőrködve, ugye), melynek végén - amikor már senki sem üldözi őket - autóstul rontanak be az amerikai nagykövetségre, mert... mert... mit tudom én, miért.

Spoiler? Lehet-e egy ilyen film esetében spoilerekről beszélni? Költői kérdés. Ugyanakkor az eme bekezdés végére biggyesztett pontszám semmiképp se tükrözi a film élvezeti értékét, ugyanis talán már Ti is sejtitek, hogy az Elrabolva 2. nagyon is szórakoztató film, csupán nem azon tulajdonságainak köszönhetően, melyekkel a készítők eredetileg felruházták. Így történhetett hát az, hogy gyakorlatilag végigvigyorogtam a filmet, pedig eredetileg a kicsapódott adrenalint kellett volna törölgetnem a homlokomról. De talán mégis csak Famke Janssen járt a legjobban, aki a film kétharmadát ájult állapotban töltötte.