kevés annál nagyobb baromság van a földön, mint a lépcsőházban egymás fölé helyezni a villanykapcsolót és a csengőt, mert hát mindenki szeret idegenekhez becsöngetni az éjszaka közepén, miközben a villanykapcsoló után kutakodik a vaksötétben. ennél már csak az univerzális cut+paste billentyűzetkombinációi (ctrl+c és ctrl+v) kellemesebbek, melyek természetesen egymás mellett vannak, hogy maximalizálódjon annak esélye, hogy mellényúlj. ez különösen olyan szövegablakokban okoz kellemes érzést, ahol ezt nem lehet visszacsinálni. az élet apró tréfái, ezekért érdemes felkelni.

mert hát sopron, sör és prodigy. egyikkel sem most találkoztam először, s mivel az eddigi élmények pozitívak voltak, nem gátolhatott meg holmi karambol abban, hogy újra lássam őket. sopront és a sört senkinek nem kell bemutatni, aki rendeszeres SZIGET-látogató, az a fájdalommentes tömést, a pálinkaházat és a tömeget is jól ismeri, sőt a prodigy is rendszeresen visszajáró lélek: ha jól számolom, ez volt az ötödik alkalom, hogy hazánkba látogattak, de most először léptek fel vidéken. sokan ezt egyértelmű jelként tudnák be a banda hanyatlásában, s kár is lenne szépíteni, hogy liam, maxim és keith már kezd kiöregedni ebből a marhaságból, ami a békebeli rave-től egészen az elektronikus punkig vitte őket.

ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnának kiszabott jó bulit csinálni, amely a hátsó sorból halvány hakninak tűnik csupán, odabent az embertenger közepén viszont kőkemény harcot eredményez a talponmaradásért. mintha csak a banda showbizniszben elfoglalt szerepe mateforizálódna az orrunk előtt. az egykori jelenség ma már puszta illúzió, melynek legnagyobb baja az, hogy túlságosan komolyan veszi magát. mert ha nem így lenne, akkor a keménykedés mellett az olyan ifjúkori zsengéket is fevállalnák, mint az everybody in the place, a charly vagy a no good, amely született himnusz, tegnap mégis hiányzott a felhozatalból. hisz ezek voltak azok a dalok, melyek oda juttaták őket, ahonnan most már rohamléptekkel gyalogolnak lefelé.

ellenben örömmel konstatáltam, hogy - bulvárhír jön! - liam leadott pár köbcentit a tokájából, s ami még ennél is fontosabb, ráfeküdt arra, hogy a show folyamatosabb, mondhatni összetettebb legyen: hogy kapjunk valamit a pénzünkért. a legnagyobb slágerek egy kis elektronikus löketben részesültek, a megszokott pütypürütty-improvázió helyett itt-ott valódi vip-mixelés is felismerhető volt (pl. a firestarter esetében), s a nóták egymásba értek - hol csont nélkül, hol erőltetett ritmus-tologatással -, amely a közönséget rendesen meg is izzasztotta. jelentem, a szűk 70 perces csörtét megúsztam egy tropára taposott cipővel, néhány zúzódással és karmolással, valamint egy szétrúgott térddel, amelyre reggel nem tudtam ránehezedni, most már úgy ahogy funkcionál, de azért ma este még nem rohanok squasholni.

és hogy mit kínált még a VOLT 15 harmadik napja? káromkodó tankcsapdát a rajongóknak ("berúgtam/kirúgtak" jellegű rímekkel), női ruhába bújt koopot lounge-ba illő sanzonokkal, s egy rakat buli-helyszínt, ahol a lemezlovasok sportot űztek abból, hogy többnyire műfajon belül maradva, de a lehető legnagyobb slágereket pakolják: a kisalföld sátorban két osztrák dj nyomott dnb-t (clonstep power pacmantól nosherig), a next installációjából bodyrox remix üvöltött két mc kíséretében, egy másik sarokban meg greece 2000 szűrte össze a levet a "kibaszott tócsával". képzelhetitek. változatosságot csak a fort knox five kellemes breakekkel teli dj-szettje hozott, ám mire odáig elvergődtünk, mozogni is alig bírtunk, s mivel előttünk állt egy közel három órás hazaút (tudom, tudom...), inkább koccoltunk.

megvolt, jó volt, megéltük és túléltük. megérte? várjuk meg, mit mond erre a karosszérialakatos.

freaks! képek a hp5 londoni premierjéről.

hannibal rising (2007). legenda-rombolásból csillagos ötös. a silence of the lambs nem csupán a kilencvenes évek egyik legjobb thrillerje, de egy aprócska kis jelzőfény a sötétségből kifelé vezető úton: talán hollywood képes lesz újra felnőni, gondoltad és kimondhatatlanul örültél annak, hogy anthony hopkins nevét felfedezte magának a világ. persze, a hollywoodi mesék csupán a filmvásznon érnek véget happy enddel: a film hányattatott sorsú folytatása szépen összerakott, de hihetetlenül üres szériagyilkos-mozi lett, de legalább ott volt neked tóni bácsi, aki még a red dragonban is színészetet színlelt, pedig az csak egy sztárbagázs mögé bújtatott remake volt. és most itt van nélküle a hannibal: the prequel, és kérem szépen, a király meztelen.

nincs bocsánat. dino de laurentiis szégyelheti magát, thomas harris szégyelheti magát, gong li szégyelheti magát, a többiek, akik nevét most már nem fogom megjegyezni, úgy szintén. azt mondják, peter webber rendezőnek víziója van: szerintem egy békebeli páneurópai tévéfilmet vízinoálhat maga előtt, amely nagynak láttatja magát, mégis kénytelen rövidre zárni a terpeszkedést, mert széltében-hosszában repedezik. a nyitány ügetős tempóban rohangászik egyik félkész díszlettől a másikig, s mire azt mondanád, "tádá", már meg is született hannibal lecter, a bosszúszomjas kannibál.

bocsánat: a bosszúszomjas akcióhős, aki válogatott módszerekkel vadássza le azokat a rosszarcúakat, akik oly csúnyán elbántak a kishúgával. közben a tarkólövést érdemlő popil felügyelő (dominic west) időről időre beugrik hozzá, s fenyegetőzik, hogyha nem hagyja abba a rosszalkodást, jól megbánja. üres szavak. mint az a monológ, amit a film felénél levág ködös szemekkel, amely valahol a "hannibal lecter, a kisfiú meghalt, ami megmaradt, az nem ember, az egy szörnyeteg" mondatban csúcsosodik ki a penetráns hülyeség tetőfokán.

de ez még nem minden. hannibal élvezettel próbál magára egy szájmaszkot, ezzel is utalva az egyre homályosabb emlékű bárányokra: nem mintha abban a filmben ő kérte volna, hogy hadd viseljen maszkot... legalább ennyire idétlen utalás az itt-ott feltűnő vadkan is, de a kontárkodás már azzal tettenérhető, ahogy egy kisiskolás félelmet és pszichológiát nem ismerő vehemenciájával próbálják összeerőszakolni a választ a kérdésre: honnan jött hannibal, a kannibál? hát, nem innen. (trailer) 

iFuture. amerikában június 29-étől vásárolható meg az apple új csomasinája, az iPhone, amelyről az egyik elemző azt állította, hogy a legnagyobb dolog a távközlésben bell óta. a premiert az amerikaiaktól megszokott hisztéria övezte (sátorozás, boltok szétkapása, stb.), ugyanis az apple saját bolthálozatán kívül csupán az AT&T boltjaiban lehet megvásárolni a készüléket (ez összesen kb. 2.000 üzlet, ami még magyar szemmel sem túl sok), s az információk szerint csak az első nap 200.000 telefon talált gazdára, melyek aktiválása máris fennakadásokat okozott az AT&T hálózatában. ugyanakkor az apple részvényeinek értéke közel 2%-kal csökkent, ugyanis a díjtarifák meglehetősen húzósak (56 dollárért 450 percet, 80 dollárért 900 percet, míg 100 dollárért 1.350 percet dumálhatsz - a matekot rád bízom). a készülék ára 499 és 599 dollár attól függően, hogy 4 vagy 8 gigásat választ az egyszeri ember. én természetesen az utóbbira szavaznék, ha nálunk kapható lenne a cucc, de erre egészen decemberig várni kell, vagy még tovább, ugyanis még csak most folynak a tárgyalások arról, hogy ki fogja forgalmazni kontinensünkön a készüléket. a vodafone keményen lobbizik, habár gondolom, az ő fejeseik is elsápadtak kissé, mikor meghallották az apple feltételeit: minimum 6.000.000 darabot be kell rendelni első körben. hajrá. remélhetőleg túl nagy sápot nem fognak rátenni.

comign soon. beowulf (2007). miközben a balgák arról vitáznak, hogy vajh a stardust vagy az i am legend lesz az ünnepi szezon legsikeresebb filmje (nálunk a macskafogó 2, ez nem is kérdés - itt a teaser, by the way), addig robert zemeckis félig-meddig titokban az év egyik legnagyobb dobására készül. megmondom, miért:

1. a forgatókönyvet egy angol hőseposz alapján az épp hazánkban tartózkodó neil gaiman (sandman) és roger avary (pulp fiction) írta.
2. zemeckis a polar expressben tesztelt formabontó animációs módszerrel forgatja filmjét, de ez közel sem lesz annyira giccses, mint a tom hanks féle karácsonyi megaszirup. képzeld el a 300-at, csak sokkal jobb sztorival és gazdagabb látványvilággal. a film mégis kb. 70m$-ba fog kerülni.
3. a filmben olyan színészek működnek közre, mint ray winstone, john malkovich, anthony hopkins, angelina jolie, robin wright penn, crispin glover, brendan gleeson és alison lohman.
4. amerikában feltűntek az első teaser plakátok, melyek észbontóan jól néznek ki. plusz van már hivatalos oldal is, habár sokat még nem nyújt.

várométer^TM

transformers (2007).

(nothing) more than meets the eye.

ha úgy jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt jut eszébe valakinek - történetesen steven spielberg executive producernek - az a magától értetődő ötlet, hogy élőszereplős, egészestés filmet forgasson a hasbro második legértékesebb játékcsaládjából (a my little pony az első), abból egy bitang jó nyári mozi lehetett volna. akár michael bay kezében is.

hisz hadonászhatott volna ő a kamerájával, ahogy csak a bicepszéből kifér, s csattoghatott volna a vágóolló az ezerféle mesterséges módon megbaszkurált képek maximális szétcirkumveniálása érdekében, de a komputer-technológia még nem volt oly fejlett, hogy ezernégyszázötvenhárom-milliárd darabból összerakott robotokat varázsoljon a vászonra, melyek mind az ezernégyszázötvenhárom-milliárd darabja tekeregjen és csavarodjon, éppenséggel diszkófényt szórjon szanaszét - rakétákról és más pusztító lövedékekről nem beszélve. mivel ezt a szemmel nehezen követhető parádét pont michael bay vette lencsevégre, képzelheted, mi történt a moziban: ámulás és bámulás - az első 15 perces rácsodálkozást követően már csak puszta túlélésért, mert hátha a szélesre tárt érzékszervek segítenek abban, hogy felfogd, mi folyik a vásznon, és megúszd az agyhalált.

meddő próbálkozás. a követhetetlenség olyan szintet üt meg a transformersben, hogy a robotos csörtékben nem hogy azt nem lehet kisilabizálni, hogy ki kivel van, de még azt sem, hogy épp melyik robot hullott el, vagy éppenséggel hogyan. lőttek rá, oszt jól van.

így aztán elég nehéz drukkolni. és tényleg csak ennyin múlott a szórakozásom: tudtam én, hogy a sztori egyszerű lesz, mint az abakusz (a végét azért kicsit jobban is megoldhatták volna), az se nagyon lepett meg, hogy az 50-50%-ban idegesítő/vicces shia labeouf (még egy ilyen idétlen nevet) milyen szerepet játszik a fenti mesterregényben, egyszerűen csak tök jó lett volna, ha a milliónyi robbanás között a címszereplők többnek mutatkoznak idétlenkedő, továbbá a nevüket és arcpirítóan patrióta szövegeket hajtogató effektushalmaznál. (trailer)

coming soon. eastern promises (2007). felületes néző szerint david cronenberg már az a history of violence-ben is margóra tette a megszokott test/járvány/mutáció/perverzió témáit, s első ránézésre az eastern promises előzetese is azt sugallja, hogy a rendező ismét egy hagyományos sztorit tálal, ám a tetoválásokhoz adott instrukciók és az utolsó mondat "there's no cure once they touched you" inkább arra utal, hogy a rendező ezúttal is hazai talajon mozog. új filmjében az isteni viggo mortensen (megjelenés! akcentus! haj!!!) egy orosz maffiózót alakít, aki szépen berendezkedett a londoni szervezett bűnözésbe, ám amikor feltűnik egy nő (naomi watts), és kellemetlen kérdéseket tesz fel, helyzete meginogni látszik. további főszerepben vincent cassel és armin müller-stahl, valamint nagy dumák, éles szerszámok, kegyetlen bunyók és feltételezhetően sok-sok vér. várométer^TM

GTAIV.2. kijött a második előzetes, amely ugyan csak egy perces, de már némi ingame képsorral is szolgál. nem sok, de októberre ugye elkészül?

iFuture. íme egy mókás(nak szánt) iPhone-teszt, amely leginkább nyálcsorgató, s a vége felé azért meglehetősen tanulságos.

az ok, amiért a balaton sound kimarad.

(can't) stop tryin'. a szigetszervezők idén két óriási hibát is elkövettek.

die hard 4.0 (2007). egyáltalán nem csodálom, hogy bruce willis kikelt magából, mikor megtudta, hogy a producerek pg-13-ra hajtanak. 1987-ben a die hard nem csak azért robbant olyan nagyot, mert hőse a terminatorok és rambók korában sebezhetőnek bizonyult; nem csupán kapott, de be is vitt sebeket, méghozzá fájdalmasakat: öles láncra felakasztott, turbina által szétturmixolt vagy sodronyozott kábellel kettészelt rosszarcúak vésték be magukat örökre a néző emlékezetébe, s ugyan, ki tudná feledni a véres szivaccsá lőtt liftet a harmadik die hardból?

john mcclane negyedik szar napját látva jobban fájt ezek hiánya, mint egykori látványuk: a jók és rosszak egyaránt elhullanak, és néhol elég kreatív módon (már ami a módszert illeti), de a vért mintha egy másik bolygóra száműzték volna... s ha már vérszegénységnél tartok: nagyon bírom timothy olyphantot, jelenléte még olyan habkönnyű filmekben is nyugtalanító volt, mint a the girl next door, ezúttal azonban nem sok labdába rúghat. persze, mint a legtöbb cool nagyfőnök, ő is a fogdmegekre hagyja a piszkos melót, és akad itt terminatrix módjára zakatoló kungfus csaj, meg a gravitációt pofán röhögő freerunner (john mcclane ennél sokkal jobb jellemzést ad róluk, meglásd), továbbá még két tucat olómnyelő, szóval a new yorki zsarunak akad elég dolga.

példának okáért el kell viselnie egy hekkert (justin long), akinek mindenhez van megjegyzése, még szerencse, hogy előbb kapja össze magát, mint hogy a néző idegeire menjen, és ez nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy remek replikát nyom mcclane szokásos egysorosaira, és láss csodát, azt is tudja, mikor kell kussolni.

12 év telt el a legutóbbi die hard óta, időközben újabb technológiai forradalom zajlott le, és a jason bourne-ok, ethan huntok korában mcclane őskövületnek tűnhet: még jó, hogy ezt a készítők is felismerték, mi több, sikerült előnyt kovácsolniuk a régi és az új iskola szembeállításából. mcclane elismeri, hogy nem ebbe a világba való, ám fárasztó önmarcangolás helyett inkább teszi a dolgát: drágán adja az életét.

két underworlddel a háta mögött nem éppen len wiseman lett volna a legideálisabb jelölt egy die hard film rendezői posztjára , de meglepően jó munkát végzett. a lassításokról és a reptetésről leszokott (a kék szűrőit viszont most is elhozta), remekül koordinálja a számos helyen játszódó, sok szereplőt mozgató filmjét: nem hagy üresjáratot, mégis sikerült karakter építenie. de ami a legfontosabb: a cgi-vel dúsított drótozgatás helyett az akciójelenetek a letűnt korokat idézik, melyekben kaszkadőrök vittek véghez hihetetlenül fájdalmas(nak látszó) mutatványokat. napjaink filmesei azt hiszik, komputechnika nélkül már nem lehet újszerű dolgokat bemutatni, a die hard 4.0-nak mégis akad jó pár látványos trükkje (kár, hogy ezek közül sokat lelőttek az előzetesekben), a súlykot csak a film végén látható kamion vs. vadászgép jelenetben vetik el, de ha jobban belegondolsz, az első részben rögtönzött bungee jumping vagy a második film katapult menekülése sem volt piskóta.

bruce willis 52 éves. mikor leforgatta a die hard with a vengeance-t, kijelentette, hogy ez volt john macclane utolsó jelenése; öreg már ő ehhez a szarhoz. egy frászt. lehet, hogy nem állna neki olyan jól a napszemüveg, mint neónak, de a kiválasztott még annyit se tudna mondani, hogy "i know kung fu", de már el is verte rajta a port. közben a világhíres félszeg vigyor végig ott díszelegne ráncoktól és sebhelyektől markáns arcán. welcome back, mcclane. (trailer)

hot fuzz (2007). mondj egy épkézláb brit zsarumozit! na jó, ne törd a fejed: segítek, ilyesmi nem létezik. egyetlen filmesnek nem jutott még eszébe, hogy megpróbálja misztifikálni a british police force, bocsánat: police service vérciki egyenruháját, hisz ez legalább akkora képtelenség, mint jean claude van damme visszatérése (de ő legalább próbálkozik). mostantól viszont másképp lesz: ha 5, 10, 25 év múlva elhangzik a fenti kérés, 10-ből 6 ember kapásból rávágja, hogy "hot fuzz!", a maradék négy pedig a "hot fuzz 2: a pint of pain"-re voksol majd.

szóval a pegg/wright páros megcsinálta a lehetetlent: vérbeli zsarufilmet forgattak, amely - micsoda fordulat! - minden, csak nem színtiszta zsarufilm. simán elintézhetném a zsánerparódia címszóval, de itt azért többről van szó: a paródiákat arról lehet felismerni, hogy a célkeresztbe állított műfaj egyetlen tényezőjét sem veszik komolyan; a legfontosabb aspektusokat a lehető legfelületesebben kezelik, mert az szellemes (a horrorparódiákban a trükkök gagyik, a krimikomédiákban a lövöldözések kisstílűek, stb.). ezért is emelkedik ki a brit alkotópáros munkája a tömegből: már a spaced c. sorozat - amely tele volt filmes utalásokkal - is több volt egyszerű sitcomnál, a zseniális shaun of the dead sem futamodott meg, mikor a vérontásról volt szó, pedig a felütésben lágyabb volt mint richard curtiz bármelyik munkája.

a hot fuzz is ezt a nyomvonalat követi: detektívfilm, kisvárosi komédia és látványos akciófilm egybe gyúrva, és még annál is több: edgar wright nagy rajongója az olasz thrillereknek, (ez már a grindhouse-hoz forgatott don't fake traileréből is látszik), a hot fuzz középső fele is olyan, mintha egy giallót látnék ürügy jellegű cselekményével és véresen kreatív gyilkosságaival, aztán megidézésére kerül nagy-britannia talán legjobb horrorja is, szóval ez a film sem sétagalopp: néhol már-már kényelmetlenül grafikus, szerencsére a vérdelejt mindig sikerül elütni egy-egy frappáns poénnal. mikor pedig előkerülnek végre a fegyverek, akkor a film hihetetlenül nagyot szól.

ennek ellenére a shaun szerethetőbb munka: egyenletesebb, kevésbé csapongó film, de leginkább frissessége miatt fészkelte be magát a szívembe, nem mintha nick frost figurája abban a filmben kisebb bunkó lett volna, mint a hot fuzzban. de az észbontó tempóval pörgő filmen érezhető a "vérszem" effektus, amely a rengeteg ügyes utaláson, helyzetkomikumon és világbajnok figurán is túlnő - pontosabban lehengerlő menyiségüknek köszönhetően lesz egy kicsit terhes: egészen addig a pillanatig, amikor simon pegg páros lábbal rúg fejbe egy megvadult nagyit... (trailer)