Szörnyfilmet mostanság már inkább nézni kihívás, mint készíteni. Ezzel lendüljünk is át a tiszteletkörön, ami a tárgyalt mű bemutatója és jelenünk között eltelt két évtized változásain kesereg álszent módon. Mintha a szemét a lebomlás folyamatában megnemesedne... Na de annyi elmondható, volt idő, mikor Stephen Sommers azért legalább szelektálta, mit hova dob, s az ilyen kis filmes környezettudatosság gyakran eredményezi, hogy szörnyfilmet inkább nézni élvezet, mint készíteni.

A Kísértethajó mondjuk nem feltétlenül ilyen film, mert forgatókönyve minden nyúlványára jut nem is egy hasonló, amit nem épp diszkréten idéz meg, és figuráit is mágneses táblára állítja: mindenkinek törvényszerűen ragaszkodnia kell a régen meghatározott szerepbe. Adott a laza hajóskapitány, aki jó pénzért rossz ügyletekben is benne van; a nyegle heherészések kiváltásáért felelős csatlósa, aki nagyobb túlélő, mint egy szívós csótány; a nő, aki látszólag helyzete magaslatán van, de azért kellőképpen meg kell menteni, hogy főhősünk levezesse a lazaságát; és persze a feláldozhatók szakasza, szenvtelen vezetővel, aki eléggé megszívja majd, ha eljön a szívások ideje.

Addig is ez az alak (Wes Studi) komoly zsákmányban reménykedik; ezért is bérelte fel Finnegant (Treat Williams), hogy kerítse őt és embereit a nyílt vízre, ahol egy luxushajó más (Famke Janssen) által is kinézett széfjéből piros almát, mogyorót és egyebeket zsákmányolhat. De hogy ehhez miért van szüksége fél tucat tulokra? Hát hogy legyen min elnyammognia annak tengeri rémnek, ami ugyancsak ezt a vízi járművet pécézte ki magának. Honnan került elő? A legendákat, mendemondákat ecsetelő, szóval a háttértudás birtokában lévő figura most hiányzik, helyette egy röpke nyitónarráció dobja fel: az óceánok mélye feltérképezetlen, bármit rejthet. Az, hogy aki most kiruccant onnan, egyetlen, csápjaival egy komplett óceánjárót behálózni képes kreatúra, vagy pedig egy kisebb sereglet, oly mindegy, ha egyszerűen csak az emberfogyasztás a célja.

A filmnek pedig alapvető érzékek jóllakatása. Pár derék és egy filmvégi nagyzoló, korában korrekt ILM-trükkel villogva rántja végig a nézőt ezen a süllyedő hajón, ezeken a süllyesztőbe való figurákon. A halálesetek avagy azok színterének borzasztása esetenként kielégítő még a kifejezett horrorkedvelők számára is (a 18-as korhatárt is megszolgálták mifelénk); Sommers ezek felvezetésébe viszont nem fektet sokat, és úgyis csak azokat veti oda, akiktől kellőképpen megvonja a nézői rokonszenvezés lehetőségét. Williams Han Solo-féle karakterét éppen annyi vicceskedő beszólással tarkítja, amennyiből ítélve ki tudná dumálni magát a víziszörny szájából, de egy sokkalta fenyegetőbb lény, a filmkritikus, keresztbe nyelné le értük. Janssent illetően lehet tippelni, miféle kvalitásai miatt pottyant a filmbe - miután Claire Forlani visszadobta a szerepet, kreatív különbségekre hivatkozva, s így 20 helyett csak 13-14 év különbség adódott a női és férfi főszereplő között. Ők azért annyira nem melegednek össze, de a puskát nagyon hatékonyan használják kettesben. Janssen figurájának van szilárdabb alapja, nem csak egy megmentendő virágszál, hanem több országban körözött, talpraesett tolvaj. Nem rossz, mostanság is kedvére lenne az ítélethirdetőknek.

Akkor hirdessünk a Kísértethajóról is: a bárgyú dumák közé egy-két szerencsésebb is ékelődött, a szörny nyomulása semmi váratlant nem tartogat, táplálkozása igen egyoldalú, de a gyomrot nem fekszi meg. Ezekben ki is merülnek tulajdonképpen a számító aspektusok (hacsak még Jerry Goldsmith vehemens taktusait nem dobjuk hozzá). Ami lendíthetett volna a dolgokon, azok a frappánsabb, elmésebb jellemek, a váratlanabb fordulatok. A 45 millió dollárból szkriptpolírozásra, fejlesztésre már nem futotta, és ezzel, hogy - hiába szórakoztató - tucatot lógattak be az amerikai nézők elé, az egyik utolsó koporsószeget verték Andy Vajna Cinergijébe, és a Hollywood Pictures sem köszönte meg búcsúbeszédében az alkotóknak innen még nem egészen egy évtizednyi vegetálását követően.

A nézői köszönet részleges, de lényeges. Hiszen a költséges hollywoodi szörnyfilmek esztétikájának, ha van ilyen egyáltalán, éppen nyúzottsága miatt felel meg, megoldása, a győzedelmeskedés módja is pontosan illeszkedik ebbe, a zárókép csattanója pedig a hétköznapibb, olcsóbb horrorfilmek egyik sajátosságát csempészi bele. Vagyis, belátható, hogy felesleges is lett volna járt utat járatlanért elhagyni. Sommers egyébként is tanult a kudarcból: egy évvel rá A múmiára dupla ekkora összeget tapsolhatott el, de a tip-top trükkök mellé érdekesebb alakokat is felsorakoztatott. A Kísértethajó, melynek elhasználtságát a magyar cím is sulykolja, ezzel megmaradt egy szerény mementónak karrierjében, amely így "csak" a produkciós céget süllyesztette el. Mindenki más megúszta szárazon. Sőt, még az is lehet, hogy készíteni is élvezet volt számukra.

hivatalos magyar holnap

további 20 éves filmek:
Tűzvihar