Heves tiltakozás övezi a Los Angeles-i városvezetés új metróvonalról szőtt tervét – pedig a demonstrálóknak nyilván még csak eszükbe sem jut az a hátulütője a földalatti vájkálásoknak, hogy felzargatnak álmából egy szunnyadó tűzokádót. És itt most nem pikkelyes fantázialényről van szó, hanem a természet adta forrongó képződményről, amire Tommy Lee Jones sincs úgy felkészülve, mint a galaxis legalávalóbb söpredékére.

A Tűzhányót nézve muszáj kiegészítő aktivitást találnia az embernek; például jó móka tud lenni magyar közegre elképzelni azt, ami a vásznon/képernyőn történik, mégsem vitt rá a lélek sosem, hogy ilyen plusz kört szenteljek ennek a magát megfojtó történetnek. Az abszurd felvetés – miszerint a talajvíz helyett a talajtűz tör fel az angyalok városában – külön öröm, méregdrága hollywoodi katasztrófafilmek esetében nem is szabad alább adni az elrugaszkodottságot. Viszont nem száll tovább; egy giganagy városból jóformán egyetlen kis lávaútvonalhoz köti magát, a Földrengéstől máig alaposan betartott sokszereplős szabályra pedig két seggel tesz, és csak a lávának rossz napot szerző (vagy fordítva) vészhelyzetkezelőnek, Mike Roarknak (Jones) szenteli magát. Az hagyján, hogy ő meg nem szentel kellő figyelmet 13 éves leánykájának (akit kétszer ennyi idős magyar hanggal láttak el), de hogy a suliban sem figyelt eléggé, mikor a magmáról magyarázott a földrajztanár, az már igazán kellemetlen egy ilyen pozícióban ténykedő fazonnak.

Tehát ez a Los Angeles eléggé tré helyen van, ahol besüllyedhet, szétválhat, felforrhat vagy csak simán leamortizálódhat minden, ha a természet megunja az esztétikusan összetartó tektonikus lemezeket. Eljött ez a nap, vulkán ad életjelet magáról pár föld alatti munkás megpirításával, mire az illetékesek jó sok kétkedés közepette járulnak ki. Kivéve persze a geológus nőcit (Anne Heche), aki a jonesi intelem ellenére közelebbről is meg óhajtja vizsgálni a baj forrását kolléganőjével. Szerencse, hogy lazán le-fel lehet járkálni ilyen területeken.

Rövidesen feljárkál a láva is. Amellett, hogy a Herkules című tévésorozat kétfilléres tűz-effektjeit idéző kitörésjelenet a rossz rendezés és fantáziátlan koncepció mintapéldánya, csak úgy süt róla a díszletszerűség és mesterkéltség a felborult tűzoltókocsival és a rádiótelefonján helyszíni jelentést adó fickóval, akinek kommentálása közel süvít a paródiához. Menten az jutott eszembe, amikor Dolák-Saly Róbert ökölvívót alakított, aki saját maga kommentálta a meccsét ("Látszik rajtam, hogy ez nagyon fáj nekem."). De még ha csak az egyetlen ilyen lenne! Tényleg, melyik az égőbb elgondolás? A John Caroll Lynch játszotta metrós főmufti tűzjáró hősiessége, vagy az a politikai korrektség-érzék nélkül is gázos-gőzös elem, melynek keretében a nagy darab feka srácnak meg kell mentenie pár fehér hátsót azért, hogy az ő utcájába is ellátogassanak a tűzoltók és mentőegységek, és mindezt még szalutálások is kísérik? Hányó.

A földfelszínen tekergőző lávafolyamot egyre méretesebb objektumokkal térítik jobb belátásra, de az csak megesz mindent, ami az útjába kerül: durrannak a gumik, égnek az oltók, mígnem jön a megoldás, egy méretes toronyház, aminek omlása és gátszerepe még jól is kinézhetett volna, ha nem rondítják oda a humán drámát a tövébe. Hát persze, hogy a kritikus bontópillanatban kisgyerek téblábol a képbe, plusz még hősünk leánya is, akinek korábban már földbe gyökerezett a lába hasonló szituban, így a fater futóra fogja, nagyon béna rendezői és operatőri fogásokkal tarkítva, de mégiscsak a teljes öncélúság kezdi ki ezt a finálét (mármint semmit sem ér el vele Roark, csak meghúzza kicsit gyermeke ingujját, vagy mi). De hát így teljes. Nem is illett volna már méltósággal befejezni.

Nem világos, hogy milyen megfontolásból látjuk egy korai jelenetben, amint egy metróvezető szereplő arról olvas, hogyan kell piacképes forgatókönyvet írni, de elméleti síkon bizonyosan sikerrel jártak a készítők. Ugyan sokáig tart, míg a kapkodó kupiból magára talál a szkript meg a vágó, legalább van önfeláldozó hősködés, gyerekmentés, a kutya is menti a gumicsontját és saját magát, a néger és a rasszista zsaru meg végül biccentenek egymásnak. De ez most kevésnek bizonyult. A Dante pokla kicsit keresztülhúzta a számításokat (két hónappal korábban mutatták be), és már az is anyagi zavarba került, mert nem olcsó ám az ilyen móka. A Tűzhányó 90 millió dollárt emésztett fel, ami irtózatos összeg, Az elveszett világ: Jurassic Park sem került ennyibe, és mégis elég olcsónak hat, amit látunk, még ha nem is a változó színvonalú trükkök éreztetik ezt, sokkal inkább az egyéb.

Az egyéb márpedig elég komoly súllyal kerül a latba. Oda tartozik az is, hogy az abszurd elképzeléseken belül azért megvalósítható és elgondolható legyen a menet. A Tűzhányóban Tommy Lee Jones azt nyomja, amit megszoktunk tőle, de látszik rajta, hogy legszívesebben előkapná a neutralizálót és odatoszná a láva képébe, hátha zavarában megáll és visszafolyik a föld alá, bár erre ő maga is csak pár hónappal később gondolhatott, amikor már nem csak A szökevény révén volt nagy király, hanem K ügynök figurája miatt is. A láva is azt nyomja, amit megszoktunk tőle: folyik. Hollywood is azt nyomja, amit megszoktunk tőle: palira vesz. Ne szívjuk mellre, a füstöt se tüdőzzük le, csak időzzünk el a felett, hogy ez még mindig így megy, csak most legutóbb nem a Fox, hanem a Warner képzelte azt, hogy az Űrvihar az jó lesz. A tűzhányókról viszont tényleg ritkán születik épkézláb portré. Mick Jackson rendezőéinél, aki a Több mint testőrrel aratta legnagyobb sikerét, még a Pixar elképzelései is autentikusabbnak hatnak a melegszívű hegyecskéről.