A vadon hívó szavát időről időre meghallják a filmesek, és a közönség sem rest hallgatni rá. Ember és természet küzdelme, noha sokféle végkimenetelt nem tartogat, rendre lázba hozza a civilizált világ kényelmében élőket. Ma éppúgy, mint két évtizede, amikor David Mamet dobott oda az anyatermészetnek neves színészeket.

És minthogy egy méltán elismert alkotó rutinjáról van szó, nem szorítkozhat A vadon foglyai pusztán a nyilvánvaló összecsapásra: ember és természet mellett ember és ember is egymásnak feszül, elsősorban csak úgy, ahogy egy színdarabokon is edződött írótól várhatjuk: a fejekben, a tekintetekben, és ha nagyon-nagyon explicitre veszi a figurát, akkor a szavakban és mozdulatokban játszódik le a párharc, semmint a tettekben.

A történet főhőse egy korosodó milliomos, Charles Morse (Anthony Hopkins), aki elkíséri fiatal, fotómodell feleségét, Mickeyt (Elle Macpherson) és stábját, köztük a fotós Bob Greent (Alec Baldwin) egy alaszkai fotózásra. Morse, Green és még egy munkatárs, Stephen (Harold Perrineau) egy gyors különútra indul egy kisrepülővel, ami lezuhan az erdőségben, távol mindentől és mindenkitől, ráadásul az eredeti útvonaltól is, így a felmentősereg érkezése is kétséges.

Morse pontosan olyan figura, amilyennek Hopkinst mindig is látjuk: intelligens, olvasott ember, akinek elméjénél csak higgadtsága akasztja ki jobban Bobot – felesége szeretőjét. És minthogy nem most jött le a falvédőről, Morse sejti is az affért, ami csak még inkább tüzeli alapvető paranoiáját, ami abból fakad, hogy nem tudhatja, környezetében kit vezérel pusztán az ő vagyonossága. Bobot pedig a féltékenység, az irigység mardossa, olyannyira, hogy meglehetősen direkt célzások is kibuknak belőle.

És a két férfi most egymásra lesz utalva. Nem pusztán hazajutásuk kérdése, de egy vérszomjas medve is kihívás elé állítja őket – Morse ettől kezdi igazán elemében érezni magát, persze diszkrét, de nem titkolt módon. Elméleti ismereteit a legextrémebb helyzetben teheti próbára, fokozódó elszántsággal, de közben sosem veszíti el józan ítélőképességét. A vadon megmarad helyszínnek, nem lesz elmeállapottá.

Talán ez az, amivel Mamet igazán kiemelhette volna A vadon foglyait a túlélős drámák sorából: ha csakugyan elviszi figuráit a címben hivatkozott véghez, mármint nem csak földrajzilag. A viszontagságon belül a komfortot választja, egyrészt azzal, hogy a kelleténél többet beszélteti szereplőit (Morse ki is mondja: azért teszi, amit tesz, mert kíváncsi, hogy képes-e rá), másrészt pedig mert gyakorlatilag mindent úgy alakít, hogy maximálisan kiszolgálja a nézőt és a figurákat is. Ez viszont távolról sem volt olyan kiábrándító húsz éve, mint manapság. Mamet zsenije tetten érhető (az órás-puskás rész a lakban elég erős), és Lee Tamahori rendező értéssel valósítja meg mind a férfiak, mind a medve jelentőségteljes epizódjait, továbbá Anthony Hopkins ezúttal is fantasztikusan játszik, és Sinkó László nem különben tolmácsolja őt.

A vadon foglyai sajátosságai, erényei és nem fárasztó, de kicsit sajnálatos konvenciói (természetesen a hasonló filmek minden egyes fordulóját érinti) ütköznek, és a film így valahol Morse okos és megfontolt, illetve Stephen elveszett és jajveszékelő figurája közé lövi be magát. Az viszont nem kérdés, mely kvalitások jelentik a túlélés kulcsát, azaz melyek érvényesülnek végül – mert Mamet azért gondolkodni sosem felejt el –, és az, hogy ilyen távlatból is változatlanul kellemes színész-, izgalom- és tájélményt nyújt A vadon foglyai, biztos jele annak, hogy nem hiábavalóan volt több sütnivalója az átlagnál. És több mondandója emberről, mint vadonról, még ha nagy revelációkkal nem is szolgál. Hasonló hozzáállás (ember vs. természet/feletti-tengelyen) később egyébként a Fehér pokolban köszönt vissza szembetűnően, talán már kicsit túl is spilázva, misztifikálva.

Eredetileg "Tűréshatár" címen tervezték itthon bemutatni A vadon foglyait (amit már viselt egy közepesen sikeres Robert Patrick-akciófilm), és ez kétségtelenül találóbb és körültekintőbb, szóval illőbb lett volna. Mert hát valóban foglyok a főszereplők, de nem csupán a vadonéi. Valóban a vadonban kerülnek szembe, de ez a háttér csak elősegíti azt, ami a civilizációban is elkerülhetetlen lett volna. És a szégyenbe sem csupán odakinn lehet belehalni.