A Fehér pokol első pillantásra egyszerűbb filmnek tűnik, mint egy első osztályos számtanpélda. Szép lassan ráébredünk azonban: a megoldáshoz mégis több kell egy abakusznál.

A Fehér pokol első pillantásra egyszerűbb filmnek tűnik, mint egy első osztályos számtanpélda. Szép lassan ráébredünk azonban: a megoldáshoz mégis több kell egy abakusznál.

Olajmunkások egy csoportja repülőgép-szerencsétlenséget szenved a hazafelé tartó úton. A maroknyi túlélőnek az alaszkai vadonban nem csak a faggyal és az éhséggel kell megküzdenie, hanem a területüket védő farkasfalkával is. Igen, ebből a sztoriból könnyen lehetne a Film+ vagy a Syfy péntek esti műsorsávjába illő horrormozi, de mindjárt kikerülnek a képből ezek az olcsóság benyomását keltő képzettársítások, ha belátjuk: itt a szereplőkön van a hangsúly és a szimpla elborzasztás helyett a valódi félelemkeltésen, illetve e két elem találkozásán, s az ebből fakadó gondolatisággal lesz a Fehér pokol meggyőzőbb és életképesebb, valódibb a megszokottnál.

A forgatókönyv persze hálás lehet az alapjául szolgáló novellának és szerzőjének. Joe Carnahan rendező ugyanis az eredeti íróval, Ian MacKenzie Jeffersszel jegyzi a szkriptet, aki tett róla, hogy ne kövesse el azt a hibát a film, amit oly sok adaptáció: nem maradt ki a novellában bizonyosan lényeges vonást jelentő (általam csak feltételezett) szellemiség, amit gyakran filmre nehezen átültethetőnek avagy szükségtelennek ítélnek és egyszerűen eliminálják a mozgóképes verziókból.

A Fehér pokolban rátermett férfiak néznek szembe a tökéletes félelemkeltővel: nyers erő és alig látható, szüntelenül ott ólálkodó fenyegetés testesül meg egy tulajdonképpen hétköznapi, mégis veszedelmes vadállatban. A farkasokat csupán akkor láthatja a néző, amikor a szereplők is, pusztán annyit észlel mozgásukból, amennyit a szereplők sejtenek, s ugyanúgy védtelennek érzi magát, mint a magukra utalt figurák. Ezek a fickók a főhős, Ottway (Liam Neeson) elmondása szerint a társadalom amolyan kitaszítottjai, volt fegyencek és bajkeverők, akik a világ végén találták meg helyüket. Most azonban próbára tétetnek, és ha kell, fizetnek múltbéli bűneikért. Van köztük, aki esendőként keresi értelmét annak, hogy túlélte a zuhanást, mégis farkasok prédájává válhat és van, akinek lappangó halálvágyát elsöprő élni akarási ösztönnel váltja fel a reménytelennek látszó helyzet. Bárki bármilyennek is mutatkozik, mindenkit elborít a rettegés, utolsó mentsvárként a hitet hagyva. A hit legalapvetőbb kérdései felszínre kerülnek, a válaszok ködbe burkolóznak.

Egyszerű, otthonukat védő farkasok ezek? Korántsem biztos. Már-már olyan misztikum öleli őket körül, ami egészen új alapokra helyezi mindazt, amit látunk. Nem tudjuk, ki mivel érdemelte ki pontosan, de a szereplők a rájuk rótt büntetésnek kénytelenek alávetni magukat a vérszomjas üldözőktől való meneküléssel, reménykedve a megváltásban.

Ha hajlandóak vagyunk megbarátkozni az efféle metaforikus olvasatokkal, akkor az sem fog különösebben zavarni, hogy a farkasok megjelenítésében bőven akad kivetnivaló: számítógéppel animált verziójuk időnként az Alkonyat-sorozat farkasainak sutaságát, animatronikus kiadásaik pedig a Sabrina, a tini boszorkány című televíziós sorozat beszélő macskaszereplőjének nyomottságát idézik. Ellenben, ha csak a véres valóságot kívánjuk elfogadni, akkor a Fehér pokol kellő mennyiségben jelentkező izgalmai, jól összeválogatott színészei és férfias kiállítása révén válik átlag feletti, de végső soron az igazi különlegességet nélkülöző akció-thrillerré. Vagyis a kérdés: fehér pokol vagy szürkeség?