Ma tölti be 100. életévét Hollywood aranykorának egyik utolsó hírmondója, egy élő legenda, egy remek színész, Kirk Douglas. A fehérorosz származású Iszur Danyielovics Gyemszkij 30 éves korában játszotta első szerepét a The Strange Love of Martha Iversben, három évvel rá, hét filmmel később pedig már Oscar-díjra jelölték a Champion főszerepében. További két Oscar-jelölés és csaknem 100 filmszerep szegélyezi hét évtizeden átívelő pályáját – tízet ajánlok közülük e jeles évforduló alkalmából. Nézzétek meg őket!

Ace in the Hole (1951)
Chuck Tatum mindenre képes egy jó sztoriért, és a törtető riporternek kapóra is jön a barlangomlás következtében szó szerint szorult helyzetbe került férfi. Douglas és partnernője, Jan Sterling emlékezetes alakítása és az elsöprő médiakritika jelentik a film tartópilléreit, amelyek szilárdan emelik ma is a legjobbak közé az Ace in the Hole-t. Sőt, tulajdonképpen ma igazán, mert a maga korában nem voltak különösebben elragadtatva tőle, ezt mutatja az is, hogy a Paramount egy perccel a bemutató előtt átkeresztelte a The Big Carnivalra. A rendező, Billy Wilder munkásságában vakmerő dolog csúcsokat meghatározni, de jelen film nem véletlenül leledzik rendületlenül hosszú évek óta a Kritikus Tömeg top 250-ének öt legjobbja között.

Detective Story (1951)
A színdarabból készült filmek nagyban támaszkodnak színészeikre – és James McLeod nyomozó szerepében Douglas pályája egyik legjobbját nyújtja, ha nem a legjobbját. A jóformán végig egyetlen rendőrőrsön játszódó cselekmény különféle őrizetbe vett figurákkal szegélyezett, többségében McLeod ügyeinek szereplői ők – egy irgalmat és bocsánatot nem ismerő detektívé, akinek egyszer csak magánélete is bekopogtat a yard ajtaján. A munkahelyi viszonyok és házastársi iszonyok fokozódása próbára teszik McLeodot, súlyos tettek és szavak mentén vezeti végig a figurát William Wyler rendező. A feleség szerepében az alakításáért Oscarra jelölt Eleanor Parker látható; a filmet további három kategóriában jelölték, de Douglas csak a Golden Globe-on kapott figyelmet. Ejnye-bejnye.

The Bad and the Beautiful (1952)
Douglas második Oscar-jelölését hozta meg a hollywoodi kulisszák mögött vájkáló drámában játszott szerepe. Jonathan Shields olyan alak, akinek módszereit megveti minden jó érzésű ember – legyen az rendező, író, színésznő vagy stúdiófőnök –, eredményei azonban kétségtelenül figyelmet keltőek. Hárman elevenítik fel a közös munkát Shieldsszel, aki máshogy gázolt át mindőjükön. A film kérdése: vajon mindezek után, mérlegelve azt is, hogy hol lennének Shields nélkül, hajlandóak-e még egyszer együtt dolgozni vele? Douglas női partnere Lana Turner; utolsó közös jelenetükben emberünk egyértelművé teszi, hogy járt neki az Akadémia nominációja. A film amúgy öt szobrot kapott.

Lust for Life (1956)
Mint az életrajzi filmek java, a Lust for Life is főszereplőjén nyugszik. Douglas pedig elő is adja nekünk úgy Vincent van Gogh tragikus sorsú festőt – karrierje alighanem legnagyobb elhivatottságot kiváltó szerepében –, hogy a film maga is jó emlékű legyen, noha önmagában átlagos folyású dramatizálása egy szenvedélyes ember életének, akinek öncsonkítása csaknem közismertebb, mint munkássága. Vincente Minnelli a The Bad and the Beautiful után másodjára instruálta Douglast egészen az Oscar-jelölésig, ám díjat csak Anthony Quinn kapott, aki Paul Gauguin szerepében tett mély benyomást a szavazókra és a nézőkre. A Lust for Life Rózsa Miklós jellegzetes taktusaival és tárgyának munkásságához illeszkedő színvilággal egészíti ki főszereplői alakítását.

Last Train from Gun Hill (1959)
Matt Morgan marsall indián feleségét meggyilkolja két fiatal – egyikük Morgan régi cimborája, a szomszédos Gun Hill városkáját kezében tartó Craig Belden (Anthony Quinn) egyetlen fia. Ismerős helyzet, ismerős konfrontációkkal, mégis feszült és Morgan ultimátumának jóvoltából – kerül, amibe kerül, de az utolsó vonattal magával viszi Gun Hillből az elkövetőket – várakozással teli néznivaló a tapasztalt John Sturges filmje. A két színészóriás tekintetvonzó alakítása ezúttal is már megszolgálja a másfél órát, de a Last Train from Gun Hill szimpla szituációi maradéktalan kiaknázásával évtizedének legjobb westernjei közé is könnyen előléphet a műfaj kedvelőinél.

Paths of Glory (1957)
Dax ezredes képviseli katonái védelmét a hadbíróságon, miután azok nem hajtanak végre egy öngyilkos támadást az első világháborúban. A dicsőség ösvényei csak a sírba vezetnek – szól a vers azon sora, melyből a film és az alapjául szolgáló könyv kölcsönzi címét, és ez meg is alapozza Stanley Kubrick filmjének hangvételét. A rendezőt egyébként aligha lehet beazonosítani a filmet nézve, és a Paths of Glorynak ez tán még erénye is, fene tudja. Annyi bizonyos, hogy 92 mozifilmje közül Douglas ezen munkája áll legmagasabban az IMDb top 250-jében, márpedig 60 éves filmeknél ez ideális ajánlólevél.

Lonely Are the Brave (1962)
Jack Burns a cowboyok útját járja, miközben körülötte a világ már régen megváltozott. Emberünk a modern társadalommal és annak vívmányaival nem tud és nem akar mit kezdeni, és mikor barátja kiszabadítása érdekében börtönbe juttatja magát, a korszerű igazságszolgáltatás a nyomába ered... Douglas maga a Lonely Are the Brave-et tartja kedvenc filmjének sajátjai közül, s fia, Michael is osztja ezt a nézetet. A film csakugyan egyedülálló darab, olyan érzékletes jelenetekkel, amelyekben ló és gépjármű találkozik...

There Was a Crooked Man... (1970)
Ifjabb Paris Pitman egy vérbeli gazember, aki hatalmas szajré gondos elrejtése után gondatlansága miatt a törvény kezei közé kerül. A senkiföldjén lévő börtönlétesítményben nyomban elkezdi szőni tervét a szökésre, amihez egyenként nyeri meg zárkatársait. A There Was a Crooked Man... nem egy Szökés Alcatrazból és pláne nem egy A nagy szökés (de számba veendő előfutára a Pillangónak és A remény rabjainak), viszont a börtönfilmek szokásos, megbízható elemei mellett egy igazán izgalmas főszereplőt kínál. A pápaszemes, vörös hajú Pitman megnyerő zsivány, aki úgy fütyül, ahogy kedve szottyan, s mindenki úgy táncol, ahogy épp fütyül. Az érdekesen alakuló végződésig Henry Fonda, Hume Cronyn, John Randolph, Burgess Meredith és Warren Oates segedelmével jut el.

Posse (1975)
Douglas nem csak a főszerepét játssza, hanem rendezője is ennek a kései, ám annál figyelemreméltóbb westernnek. A plakátszöveg nem hazudik: a Posse úgy kezdődik, mint bármely hasonló film, ám a végét igazán megemlegetjük. Hőse Howard Nightingale marsall, aki politikai céloktól fűtve üldöz egy rettegett banditát – rács mögé juttatásától választási győzelmét reméli. Jack Strawhorn azonban nem véletlenül csúszott ki eddig a törvény kezei közül: vág az esze, így pontosan tudja, hogyan kell kijátszania lapjait a Nightingale-t körülvevő segítők és a közvélemény előtt. Strawhorn szerepében a mindig jó Bruce Dern látható; már csak a két fickó közös jeleneteiért is érdemes megnézni a Posse-t.

Greedy (1994)
Joe bácsi rövidesen feldobja a talpát, a széles család ezért összesereglik a vagyonos vénemberhez, hogy behízelegjék magukat. Az öreg viszont azt az unokaöccsét (Michael J. Fox) tenné meg fő örökösének, akit, olybá tűnik, nem izgat a pénz... Douglas utolsó három mozifilmjének egyikét a cinikus komédiákban jártas Jonathan Lynn (Vinny, az 1ügyű, Egyedül nem megy!, Bérgyilkos a szomszédom) rendezte, és elvetemült és megvetendő családtagokban éppúgy nincs benne hiány, mint nevetséges fordulatokban. Joe bácsi megéri a pénzét, Douglas pedig megérdemelte ezt a bohóckodást pályája végére.