- SPOILERMENTES -
John Ruth, a Hóhér (Kurt Russell) – foglalkozását tekintve fejvadász – a tomboló wyomingi télben postakocsival igyekszik Red Rockba, hogy legújabb "fogásáért", a gyilkosságért körözött Daisy Domergue-ért (Jennifer Jason Leigh) behajtsa a nő fejére kitűzött vérdíjat. A legközelebbi pihenőhely elérése előtt azonban a páros egymás után két másik utazóba is belefut, akik alól az ítéletidőben kidőltek a lovaik. Egyikük a polgárháborúban őrnagyi rangot szerzett Marquis Warren (Samuel L. Jackson), aki Ruth-hoz hasonlóan a törvény rossz oldalán állók begyűjtésével keresi kenyerét, másikuk pedig a Red Rockban megüresedett seriffi hivatal betöltésére igyekvő Chris Mannix (Walton Goggins).
Az Aljas nyolcasban a kisváros előtti, de még a hegyen megbúvó menedékben nyolc, egymásra semmiben sem hasonlító figura húzza meg magát a vihar elültét várva. A bemutatkozások kötelező köreinek letudása után viszont több kérdés is – fontosabbak és kevésbé fontosak – szöget üt a fejünkbe. Ki fog iható kávét főzni? Miért nincs az ajtón kilincs? Vajon mindenki az, akinek mondja magát? Ránézésre egyszerű alaphelyzet hétköznapi bökkenőkkel, de Quentin Tarantino filmjeinek két védjegyét biztosra vehetjük: a csavarokat és a látszólag gondolkodás nélkül lökött dumát. Az utóbbiból most a direktor minden korábbi alkotásában elhangzottnál többet kapunk, olyannyira, hogy nehéz eldönteni, az Alj8s azért majdnem három órás, mert sok benne a szöveg, vagy csupán azért rizsáznak az arcok folyton-folyvást, mert ez egyféle fétis Tarantinónál?
A rendező hívei persze tudják, hogy a válasz: kicsit ezért is, és kicsit azért is. Itt és most egyetlen helyszínen, ráadásul nyolc fineszes bad motherfucker próbálja el- és kimesélni saját történetét és indítékait. Ennek ellenére – legyen szó akár szereplői egyszerű sztorizásáról, vagy pedig dialógusairól –, a szokott módon központi funkcióhoz jutó, tengernyi beszéd csak helyenként válik öncélúan fárasztóvá, és ettől feszültséggyilkossá, mert QT továbbra is mesterien alkot karaktereket.
Az Aljas nyolcas nem sokkal az amerikai polgárháború befejezése után játszódik, amikor Észak győzelme, és az Államok újraegyesülése ellenére mindkét oldalon bőven maradtak sérelmek és feltépett sebek. Az USA eddigre elvileg már a lehetőségek földje és a bátrak otthona volt, de a szavakban és tettekben még ott mocorogtak a nem túl távoli múlt lidércei. A vakercunami hátterében egyrészt ezek a közeli traumák állhatnak, másrészt meghúzódhat mögötte a kibeszélés szándéka is, ami Amerika utóbbi másfél évtizedének történelemkönyvekbe is bekerülő eseményeire (terrortámadások, újraéledő rasszizmus, zavargások, rendőri brutalitás) adott önreflexióként szintén dekódolható.
Maroknyi karakter, egymással szűk belső térben összezárva, várhatóan hosszabb időre: olyan kiinduló helyzet, ami nemcsak a nézőpontok és célok kifejtését, hanem a szereplők közti összetűzést is garantálja. A toposz egyik mozgóképes felmenője Alfred Hitchcock 1944-es Mentőcsónakja, amelyben egy torpedótámadás túlélői együtt hánykolódnak a tengeren a katasztrófát okozó egyik ellenséges tengerésszel, miközben gondolataik és tetteik felett lépésről-lépésre erőszak és paranoia veszi át az irányítást. Tarantino úgy fordítja ki ezt a szituációt, hogy attól a "Ki tette?" kérdése helyett a hamis identitás, illetve a "Ki és mikor fogja megtenni?" talányai válnak meghatározóvá. Ha pedig ezen felvetések mellé odatesszük a csikorgó hideget és a külvilágtól való izolációt, máris a Nyolcas édestestvérénél, a John Carpenter rendezte A dolognál járunk. A két alkotás olyannyira rokon egymással, hogy a hegyi pihenő eseményeiben nemcsak a sarkköri sci-fi horror problematikája tükröződik vissza, hanem konkrét utalások is felsejlenek benne. Mindezen túl nem téved nagyot, akinek feldereng a szerzői pálya kezdete a logóvá merevedett, fekete öltönyös balfékekkel.
Quentin Tarantino nyolcadik nagyjátékfilmje a külvilágtól szeparált, egyetlen helyszínen játszódó westernköntösbe bújtatott thriller, melyben galád, de agyas alakok halálos szándékai ütköznek egymással közel három órán át. Az Aljas nyolcas magán viseli alkotója minden kézjegyét: a biztos kézzel felépített karaktereket, a kitűnő szereposztást, az idősíkok és beállítások játékán alapuló oda-vissza utalásokat, a lazán odakentnek tűnő és szállóige-várományos dialógusokat, valamint a bőven adagolt erőszakkal járó, túlcsorduló vérmennyiséget. Hátrányaként a minden eddigi Tarantino-filmhez mérten is túltengő, időnként a cselekmény feszültsége ellen dolgozó szóömlengése, valamint emberpróbáló hosszúságú játékideje említhető. Mindezektől függetlenül évindító moziélménynek kifejezetten ajánlom. Ez így stílusosan:
Kövess minket facebookon és twitteren!