- SPOILERES! -

A Srí Lanka-i polgárháború negyedszázados vérontás után 2009 májusában ért véget, amikor a tamil lázadók fegyverszünetet kértek a kormánytól. Jacquies Audiard harmadik filmje az egykori Tamil Tigris Dheepannak a harcok befejezése után, a külvárosi dzsungelben adódó viszontagságairól mesél. A történet fontos kérdése, hogy a két sorstársával együtt Franciaországba menekülő férfi el tud-e szakadni a háború okozta testi-lelki szenvedés gyötrelmes emlékeitől, hogy egy új, dolgos hétköznapokkal teli életet teremtsen az európai közegben?

Az első pár percben azonnal megtudjuk, hogy Dheepan (Jesuthasan Anthonythasan) a hatóságok szemében nem is önmaga, a menekülttáborban csak kapott egy útlevelet, aminek a fényképén egy rá hasonlító férfi van. Ugyanekkor, ugyanott pontosan így jár Yalini (Kalieaswari Srinivasan) és az iskoláskorú Illayaal (Claudine Vinasithamby) is: idegenek egymás számára, de a cél érdekében innentől ők hárman rokonok.

Frankhonba érkezésük után Youssouf (Marc Zinga), a kirendelt szociális munkás támogatásával Dheepan lakótelepi gondokként kap munkát, Yalini az egyik szomszéd, Monsieur Habib (Faouzi Bensaidi) bejárónőjeként segíti a "család" megélhetését, Illayaal pedig elkezdi az iskolai felzárkóztató foglalkozásokat. Közösen, a kislány segítségével kezdik elsajátítani a francia nyelvet, illetve vele együtt tanulják a hétköznapok viselkedési formáit és kommunikációs gesztusait. Lassan, de mindhárman megtalálják helyüket a külvárosi környezetben, melynek heterogén származású tagokból álló, és a beilleszkedés különféle fokain járó lakóközössége mintha Mathieu Kassovitz Gyűlöletéből toppant volna elénk.

Amíg az 1995-ös La haine a társadalmi környezet konkrét tettekben manifesztálódó befolyását boncolgatta, addig a Dheepanban a "feleség" és a "férj" lelkének rezdülései, vívódásai, az új helyre és helyzetekre adott reakcióik bemutatása áll a középpontban. Érthető és könnyen belátható, hogy nem képesek egyik napról a másikra működő mikroközösséggé válni, hiszen a boldogságot "normális esetben" sem adják ingyen.

Audiard ezzel elkerüli, hogy a menekültekkel kapcsolatos bármiféle társadalmi álláspont vagy ítélet szószólójává váljon: a trió sztorija mindvégig karnyújtásnyira folyik tőlünk, de nem válik az újrakezdés univerzális tanmeséjévé. Ez csakis a három, az élet forgatagában egymás mellé kerülő és komótosan összekovácsolódó ember története, ami nem nyújt önmagához olyan kulcsokat, melyek a széleskörű általánosításhoz vivő ajtót nyitnák ki.

Tartózkodó álláspontja ellenére a rendező azonban kis mértékben, de mégis stilizál és heroizál. A telep környéki bandák közt elharapózó indulatokból, és a belőlük kipattanó erőszakból Dheepan is megkapja a saját kis szeletét, amitől a nyugodt habitusú, becsületes férfi rövid időre hőssé válik. Ennek következményeként a döcögve haladó "családi élet" új lendületet kap: a váltók sebes átállítása meghozza az addig csak vágyott és közelített "mi" élményét, egyben valódi társakká teszi a két felnőttet.

Ebből a szemszögből nézve a történet heroizált vonása nem idegen a Dead Man's Shoes vagy a Harry Brown rajongói számára sem. Audiard viszont még a film utolsó tíz percében bekövetkező atrocitást is képes olyan mértékben költői ecsetvonásokkal ábrázolni, hogy az a nézőt nem egy vérontás képeiben meríti meg, hanem a főszereplő megvilágosodással egyenértékű felismerésére vezeti rá. A Dheepan végeredményben szemérmesen tartózkodik a bevezetőben feltett fontos kérdés megválaszolásától, de csöndes mosolya azt sugallja, hogy ez a válasz az "igen, lehetséges".

Kövess minket facebookon és twitteren!