- SPOILERMENTES -

Ha én orgyilkos lennék, mindig lopakodnék, senki sem ismerné az igazi arcvonásaimat, testfelépítésemet, és szokásaimat. Ha világklasszis orgyilkos lennék, átlagos arcomon joviális tekintetet viselve nem tűnnék ki a tömegből, minimum öt nyelven beszélnék, jobban ismerném a harcművészetet, mint Neo, valamint többet tudnék a fegyverekről és a technikai cuccokról, mint Rocket Racoon A galaxis őrzőiben. Bevallom, hogy a fentiek közül egyedül az átlagos arcberendezést tudhatom magaménak – nem mintha valaha is eszembe jutott volna orgyiloknak állni.

A 47-es ügynök (Rupert Friend) viszont bírja mindazokat a képességeket, melyek munkája végrehajtásához nélkülözhetetlenek. Ő az, aki sosem lankad, sosem adja fel, és mindig, minden körülmények között tökéletesen végrehajtja a rábízott feladatot. Elszántsága és kitartása már-már a Terminátoréval vetekszik, de amíg a kivégzőgép rettenthetetlen maximalizmusa gépi mivoltának attribútuma, addig 47-es jóval az emberi teljesítőképesség határain túlra merészkedés metaforája.

Gyilkológépünk aktuális küldetésének abszolválása során botlik bele Katiába (Hannah Ware), valamint John Smith-be (Zachary Quinto), és a következő pillanattól kezdve magas fordulatszámon pörgő események sorozata veszi kezdetét, melyekbe a maga módján mindkét férfi igyekszik a lányt bevonni. A hirtelen a hármasfogat középpontjába kerülő hősnőnek nemcsak azzal a problémával kell megbirkóznia, hogy melyikükben bízhat meg, hanem azzal a nehézséggel is szembesülnie kell, hogy élete idáig megválaszolatlan kérdéseire merje-e felfedezni a biztos válaszokat.

A Hitman: A 47-es ügynök a 2000-es megjelenése óta nagy sikert befutott Hitman videojáték-sorozat második mozira adaptált darabja, aminek a forgatókönyve részben az első szkriptjéért felelős Skip Woods keze munkáját "dicséri". Ebből következően a reboot filmélménye olyan, mintha egy óriási monitor előtt ülve figyelnénk a történéseket. Sajnos a végeredmény sokkal inkább csupán egy termék lett, mintsem bármi, amit alkotásnak nevezhetnénk. Egy jól végiggondolt és alaposan átrágott dramaturgiájú sztori sokat segített volna, hogy ne így legyen, de azt kell mondjam, hogy 47-es idei kalandjai nekem nem tűntek többnek, mint egy gyakorlatlan elsőfilmes rendező (Aleksander Bach) nagy költségvetéssel megtámogatott iskolai vizuálprojektje.

Friend számára valószínűleg annyi volt az instrukció a felvételek alatt, hogy vágjon olyan zord arcot, amilyenre csak képes, illetve hogy beszéljen még kevesebbet, mint Peter Quinn-ként a Homeland tévésorozatban. Quintónak szerintem nagyjából azt tanácsolta Bach, hogy időnként a szája szögletéből Spockot idézően mosolyogva grimaszoljon, de amikor mérges, akkor bátran vicsorogjon, és hevesen gesztikuláljon, ahogy anno Sylarként tette a Hősökben. Esélyes, hogy Hannah Ware még ennyi útmutatást sem kapott, mert nála nagyjából kétféle arckifejezést fedeztem fel a 96 perc alatt: a direktor talán úgy gondolta, hogy ennyi éppen elegendő lesz a Katia bensőjét feszítő kérdések és kétségek ábrázolásához. Azt már nem is említem, hogy a szereplők szájába adott szövegek is gyengén sikerültek.

Az akciójelenetek képi megoldásai tetszetősek, ha ez alatt totális CGI-uralmat értünk. Persze nincs hiány fegyverropogásban, robbanásokban, és a nem egyszer stilizált módon folyó vérben, viszont ezen a téren is azt éreztem, hogy az alkotógárda mintha a cukorkaboltba beszabadult gyerekek módjára állt volna hozzá: "bigger, better, faster, more!". És így is lett, de ezzel egyedül a szinte lehetetlen feladatok elé állított kaszkadőrteam nyert magának nevet és elismertséget.

A sokadik szempont, ami tovább növelte nemtetszésemet, hogy Bach a feljebb említett hiányosságok (vagy hibák, ahogy tetszik) feledtetéséhez egzotikus helyszíneket, ultramodern építészeti megoldásokat, illetve futurisztikus belső tereket tárt a néző szeme elé. Ami rendben is lenne – hiszen kevesen vagyunk, akik a közeljövőben pont a szingapúri botanikus kert csodáit, vagy a városállam merész architektúráját fogják testközelből szemlézni –, ha azt éreztem volna, hogy ennek valami érdemi szerepe is van, és a vizualitás nemcsak a film kátyúinak elfedését szolgálná. Csak halkan említem meg, hogy ráadásként a film főcímdala Jimi Hendrix Voodoo Child-jának botrányosan rossz, meggyalázott "átdolgozása".

Összegezve, a Hitman: A 47-es ügynök a második elmulasztott lehetőség arra, hogy egy nagy sikerű, mostanra már fél tucatnál is több folytatást megért számítógépes játék mozivásznos változata megszülessen. Hollywood döntéshozói ugyanis egyelőre jól érezhetően még nem találták meg az ehhez szükséges, sikert hozó egyenletet. A gémereknek azt javaslom, hogy inkább otthon, a képernyőik előtt tolják tovább a széria darabjait, ellenben a John Wick-féle durr-bele-bumm hívei, és az Államokban a polgárok korlátlan fegyverviselési jogai mellett kiálló Nemzeti Lőfegyver-Szövetség tagjai garantáltan kedvelni fogják.

Kövess minket facebookon és twitteren!