- SPOILERMENTES -

John Harrison (Benedict Cumberbatch) egyszemélyes háborút hirdet a Csillagflotta ellen, melyet Jim Kirk kapitány (Chris Pine) érthető okokból mellre szív, és úgy dönt, elkapja ezt a gazembert. No, de miféle agenda vezérli Harrisont?

Jeffrey Jacob, te gazember! Megint jól átvertél mindenkit. Az még hagyján, hogy a Sötétségben közel sem annyira sötét, mint azt az előzetes információk alapján gondolhattuk volna, de ezek a bizonyos előzetes információk az orrunknál fogva vezettek minket. Az Internet korában már nem lehet titkot tartani, és ha valakinek ez mégis sikerült - történetesen Abrams ebben mindig is élen járt -, akkor onnantól kezdve annak minden lépését nagy lencséjű távcsővel vizslatták. Mit lehet ilyenkor tenni? Blöffölni. Terelni. Vagy éppenséggel nyílt lapokkal játszani: már az első trailerben megidézni a Star Trek filmes univerzum legfontosabb momentumát, hogy mindenki tudja, hányadán álljon ezzel a filmmel.

Aztán jött a pofára esés. De az ilyet csak szeretni lehet, mert beton helyett az ismeretlen szédítő izgalma legyint pofán, de nem az a zavarba ejtő fajta, ahol nem tudod, mi vár az alagút végén: inkább olyan, mint amit egy többször megült hullámvasút szerez, ahol az emelkedő tetején visszafojtod a lélegzeted, s miközben lefelé suhansz, szíved a torkodban dobog, félsz és rettegsz, pedig tudod, mikor és hogyan lesz vége a szédítő lejtőnek. Szóval a film messzire megy, új utakat jár be, de azt nem lehet mondani, egy nem ismert tartományt fedezne fel.

És ez a bizonyosság, ez az ismerős közeg kell is ahhoz, hogy egy nagy nyári blockbustert az ember teljes egészében átélhessen, ez a film pedig azt kínálja: a nagybetűs Élményt. Szélsebes tempót, pattogó dialógusokat, könnyen beazonosítható és átélhető érzelmeket, humort, kacsingatásokat műfajon innen és túl, akciót, akciót, akciót, egy fantasztikus főgonoszt és egy olyan cselekményt, amelybe beleveszni ha nem is, de tökéletesen bele lehet feledkezni.

Hogy ennek mennyi köze van Gene Roddenberry szüleményéhez? Nagyon is sok. A Star Trek a maga naiv pacifizmusával és szentimentalizmusával együtt is a kalandról szólt: egy futurisztikus hajóról, amely ismeretlen vizekre evezett, új szigeteket fedezett fel, és kincsekre lelt, és nem is mindig kézzel foghatóra (mondjuk egy előbb felpofozható, aztán megvigasztalható hercegnőre), hanem filozófiákra, erkölcsi értékekre, tanításokra. Nem olcsókra, inkább univerzálisakra. És ez Abramsék felpimpelt univerzumában is jelen van, úgyhogy haladjunk tovább!

A direktor arról beszélt, hogy az új film legnagyobb kihívása az volt, hogy mélyítse azokat a figurákat, akik tulajdonképpen hősök archetípusai; a válasz úgy tűnik, egyszerű: hagyd, hogy továbbra is azt tegyék, ami tőlük elvárható. Kirk legyen érzelmes, Spock legyen logikus (hangsúlyozom: hős-axiómákról van szó), ez a két dolog úgy is újabb és újabb konfliktusokat teremt, amire megoldást kell találni - ésszerű keretek között. Ebben nincs is hiba: egyik figura sem lép ki szerepéből, csak hogy mélyítse a karaktert, s ugyan Harrison kemény próbatétel elé állítja őket, ami széthúzáshoz, torzsalkodáshoz vezet, végül rájönnek, hogy ketten együtt igazán hatékonyak. És hogy miért csak Kirkről és Spockról beszélek? Nos, ez a film egyik - egyetlen igazi? - hibája: Uhura, Scotty, Bones és a többiek csupán statiszták. Természetesen ők sem ugornak ki bőrükből, de azon kívül túl sok tennivalójuk nem akad, hogy a cselekményt csiszolják (beülnek a kapitányi székbe, ha Kirknek dolga van, jelzik Spocknak, ha túl sokat matekozik, ilyenek), mert a Sötétségben igazából egy háromszereplős játék.

Három szereplő, igen. De most tényleg: kell-e méltatnom Benedict Cumberbatchet, aki még úgy is elképesztő jelenléttel bír, hogy a szinkron megfosztja egyik legnagyobb fegyverétől, az orgánumától? S ahogy a figura agendái lelepleződnek, úgy lesz egyre érthetőbb az a teátrális kiállás, amivel szerepét hozza. Érzelmi alapon dönt ő is, csak döntéseit egy félelmetesen fejlett intelligencia szolgálja. Mondhatni Kirk és Spock emberükre akadtak.

És tudjátok, mi a durva? A film még hármójuk nélkül is elképesztő teljesítmény lenne, hisz óriási kedvvel tágítja a Star Trek univerzumát, méghozzá nem is feltétlenül az űr irányában. Végre nem csak az ismeretlen váltakozik hajóbelsőkkel, hanem kapunk egy kis betekintést a jövő hétköznapjaiba is - egy reggeli ébredés rutinjába, egy kórházba, egy sürgő nagyvárosba vagy egy diszkóba. Apróságok ezek, de ettől lesz életszerű az, ami sok esetben mű volt. És most nem csak a semmibe révedő tekintettel szónokló William Shatnerre gondolok.

Kapcsolódó anyag:
Star Trek - kritika

kövess minket facebookon és twitteren!