- SPOILERMENTES -

A halhatatlanság kérdése egyidős az emberiséggel, hiszen akinek élet adatott meg, az nem könnyen fogadja el, hogy az egyéni létezés determinált lezárással rendelkezik. Így valószínűleg mindannyian álmodoztunk már arról, hogy ha lehetséges volna, valamilyen úton-módon szeretnénk örökké élni. Aztán az ember felnőve megérti, hogy minden élő és élettelen létezésének van egy időkorlátja, amit lehetetlen bárhová is elmozdítani. Vagy nem fogadja el ezt a tényt, és olyan kutatásokba kezd, amitől azt reméli, hogy segítségével kibújhat az entrópia mindent könyörtelenül szétziláló markából.

Damian Hill (Ben Kingsley) első látásra mindent elért az életben, mi szem-szájnak ingere, de egy dolog alól ő sem kivétel: rohamosan gyorsuló ütemben érzi annak a bizonyos maroknak az erősödő szorítását. Ám közbeszól egy véletlen esemény, és ráadásul – hogy kicsit kifordítsam a sokszor idézett szállóigét – a "nagy pénz, nagy foci" elve is a nagymenő befektetőt segíti, a titokzatos Albright (Matthew Goode) képében. Ettől a ponttól pedig az örök, és hétköznapi agyunkkal többnyire megválaszolhatatlan kérdések jönnek szembe. Lehetséges-e örökké élni? Amennyiben igen, volna-e értelme a korlátlan létezésnek? Ha meglennének rá az eszközeink, ki döntené el, hogy planétánk hétmilliárd lakosa közül kik érdemesek arra, hogy kiszabaduljanak az idő lassan mindent felőrlő malomkereke alól? És egyáltalán: miért szeretnék örökké élni - túl azon, hogy így fityiszt mutathatnék mindenkinek? Az Önkívület ezeket a kérdéseket boncolgatja, és Tarsem Singh alkotása – nem túl meglepő módon – egyetlen megnyugtató választ sem képes adni.

Nemcsak azért, mert ezek a kérdések nem racionalizálhatók (vagy ha igen, a józan eszünkkel mindegyikre a nem választ ikszelnénk be), hanem azért sem, mert az Önkívület a kihagyott ziccerek mozija. A film karakterei egysíkúak: a rosszak nagyon rosszak, a jók pedig vakítóan fehérek. Ez alól csak egyetlen kivétel akad, Hill barátja és munkatársa, Martin (Victor Garber), de ő pont az ingatagsága miatt vált számomra hiteltelenné. Egy Lynch vagy egy Cronenberg kezében ez a történet valószínűleg egy metafizikus horrorban kristályosodott volna ki, Singh-nél viszont csak maszatolást éreztem. Ahol szerintem ki kellett volna bontani a történéseket, ott rövidre zárt, balladisztikus homályba burkolt, ahol pedig inkább csak sejtetni kellett volna valamit, ott pont, hogy hosszú pórázra engedett jelenetekkel találkoztam.

Maga a cselekmény sem túlságosan bonyolult - félreértés ne essék, semmi bajom sincs a faék egyszerűségű sztorikkal, de ha egy közel két órás alkotás legkésőbb huszadik percében tudom, hogy mikor és mi fog történni az elkövetkezőkben, akkor egy határozottan fékezett habzású termékkel ülök szemben. Nagyrészt unatkozva titokban reménykedtem, hogy csak azért érzek így, mert túl sok filmet láttam már, és lesz ez még jobb is, de nem. Illetve nem leszek igazságtalan: az Önkívületben kereken két jelenet volt, amitől megemelkedett az adrenalinszintem, de ezek közül az egyikben semmi különös nem történt, csak rezesekkel jó vastagon kibélelt, csodálatos dzsessz szólt New Orleans egyik utcáján.

A megfiatalított Damiant alakító Ryan Reynolds-tól láttam már jó szerepmegformálásokat is, itt és most viszont átlagosan teljesített: futott, rúgott, lőtt, aztán egy rövid szusszanás és némi végtelenbe meredés után kezdte az elejéről a hármas ciklust. Talán Ben Kingsley az, aki a legjobban hozza a karakterét, másrészt viszont a legrövidebb ideig ő látható a vásznon. Végeredményként az Önkívület inkább road movie thriller, minimális mennyiségű sci-fi sztaniolba csomagolva, mintsem "igazi" tudományos-fantasztikus film (jellemző módon a fantasztikus szálról két-három szükségből odavetett mondaton kívül semmit sem tudunk meg; van ilyen és kész, haladjanak tovább, kérem!). Erősen gondolkoztam azon, hogy hány csillagot is adjak rá, hiszen nem csapnivaló, csak átlagos.

Hogy dicsérjek is valamit: a filmzene telitalálat, a score-t jegyző Antonio Pinto és Dudu Aram párosát, illetve a soundtracket összeválogató zenei szerkesztő kezét aranyba kellene foglalni. A harmadik csillagot emiatt adtam meg először töprengve, majd végül könnyű szívvel. Maga a film felejthető darab, jó eséllyel már idén ősszel is úgy fogok rá emlékezni, mint "a film, amelynek a Penge: Szentháromságban szereplő Hannibal King volt a főszereplője".

Kövess minket facebookon és twitteren!