Olybá tűnik, mostanság a jó vígjáték arról ismerszik meg, hogy hosszabb a kelleténél.
Akár Judd Apatow munkásságára gondolok, akár Paul Feig, A kém rendezőjének előző filmjeit vesszük, egyikre sem jellemző a könnyed műfajnál megszokott másfél órácska, és igen gyakori a bővített változat – eleve két órás, eleve korhatáros filmekről beszélünk.
És amúgy jó filmekről. A kémnél maradva – melyben a CIA irodistanője kényszerül terepre, miután egy veszélyes cuccokkal kereskedő kelet-európai terroristahölgyemény leleplezi az összes aktív ügynököt –, a kereken 120 perces játékidő próbálgatja az embert, de Feig mostanra már írói és rendezői minőségben is érzékeli a határt, tudja, mennyit érdemes meghagyni színésze spontaneitásaiból, szóval unatkozni egy percre sem lehet. Igaz, hogy sok a szereplő, sok a helyszín, de sok a poén is, és még csak hozzá se kell tenni, hogy: a nagy számok törvénye szerint a fele be is talál. Mert mind betalál. Ha hagyod.
Ha hagyod, hogy Melissa McCarthy is végre érvényesüljön nálad, úgy, ahogyan hagyták, hogy A kémben érvényesüljön. Nincs Sandra Bullock, nincs Jason Bateman, nincs önmagába feledkezés meg családi bohóckodás (amik a McCarthy és férjura által írt és az utóbbi, azaz Ben Falcone által nemrendezett Tammyt tönkre vágták). Csak McCarthy van, egy olyan szerepben, amit rá szabtak, de nem ám úgy szabták rá, ahogyan azt a korábbiak alapján hinnéd. Megvan persze az is, hogy ne legyenek csalódottak az elmúlt pár évben terebélyes létszámúra nőtt kedvelői, de Susan Cooper figurája ennél többet kínál színészének és többet nyújt nézőinek: lesajnált pozícióból, a monitor elől indul, és impozáns helyekre, helyzetbe érkezik meg, miközben a szokásos humorizálás és szövegelés mellett fizikai aktivitást is igénylő tevékenységekre is lehetősége nyílik, saját erejével és leleményességével jut előre, miközben le is tapizzák minden letapizható testrészét – és ez utóbbi még akár a vízválasztó is lehet, hiszen a visszataszító, kellemetlen nőszemély karakterén szépen túl is lép.
Ez nem mellékes fejlemény, de nem hibáztatható, akinek fel sem tűnik, hiszen a helyzetek komolyságától függetlenül áradó poénos megnyilvánulások, a teljesen agyament, teljesen szokatlan elképzelések (denevérek!) szüntelenül vonják el a figyelmet, ami hálás dolog arra nézvést, hogy a sztori amúgy nem egy nagy kunszt.
Nem igazán kémfilm-paródiáról van szó, de nem is szokványos kémfilmről – mi sem nyomatékosítja ezt jobban, minthogy James Bond és Johnny English neve is elhangzik, bár nem vagyok biztos benne, hogy utóbbi nem a magyar változat szüleménye. A főcím és főcímdal tisztára bondos, a helyszínek változatossága és változékonysága (Párizs..., Várna!, Budapest!!, Balaton!!!) szintén, miközben – megkockáztatom – a humor a zsáner minden kifigurázását kenterbe veri. Könnyen lehet, hogy Feig és McCarthy kettősének üdítő rekeszizom-megdolgoztató meglátásai bármivel jól házasíthatók.
És ha már itt tartunk: a fene gondolta volna, hogy Jason Statham is ilyen könnyen mixelhető a vígjátékokkal. Rick Ford figuráját nehéz bármi máshoz hasonlítani, amit kémesdikben láttunk eddig. Nagyon profi, nagyon határozott, de... És ami a "de" után jön, az a csattanó; kétségtelenül McCarthy és Statham közös jelenetei jelentik a film csúcspontjait. Bár Rose Byrne és McCarthy szcénái sem utolsók. Na jó, nem játszom ezt el minden egyes szereplővel. Úgyis átment az üzenet: A kém minden jelenete mulatságos, amiben szerepel valaki. Kivéve Bicskey Lukácsot. Ő ijesztő.
Csekkold a film szinkron-szereposztását is!
Kövess minket facebookon és twitteren!