The Lazarus Effect címmel a Pandora-trilógia középső részeként, még 1983-ban jelent meg Frank Herbertnek egy sci-fi regénye, ami tudtommal magyarul azóta sem olvasható, de ennek a könyvnek a véletlen címegyezést leszámítva semmi köze sincs David Gelb játékfilmes rendezői debütálásához, aki a 2011-es kritikailag elismert Sushiálmok című dokumentumfilmjével már bizonyította tehetségét. Az persze már más kérdés, hogy akinek jól megy a dokumentumfilmezés, az tucathorrorokba is képes-e életet lehelni. A Lazarus hatást látva sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Egyelőre biztosan nem.

Pedig minden adott volt egy sokkal szórakoztatóbb és tűrhetőbb zsánerfilm elkészítéséhez. Olivia Wilde mellett szerepet vállalt a filmben Mark Duplass, Sarah Bolger (Tudorok), az Amerikai Horror Storyból ismert Evan Peters és a Balfékek sztárja, Donald Glover, arról nem is beszélve, hogy egy rövid időre még Ray Wise (Laura Palmer papája!) is beugrott, akit mindig öröm nagyvásznon látni. Habár az Egyenesen át óta tudjuk, hogy a halálból visszatérni veszélyes lehet, a színészeken túl a történet kiindulópontjában sem találni sok kivetnivalót: elszánt tudósok kis csapata egy földalatti laboratóriumban dolgozik egy szérum kifejlesztésén, amivel kómás betegeken segítenének, de nem sokkal később rájönnek, hogy a Lazarus fedőnevű szer ennél sokkal többre is képes: feltámasztja a halott pácienst.

Ám hiába az ősi félelmünkre épülő, hátborzongató alapötlet, a forgatókönyvet jegyző duó, Jeremy Slater (A fantasztikus négyes) és Luke Dawson (Árnykép) nem igazán erőltette meg magát. Tipikus hollywoodi panelekkel töltötték fel a bibliai alaphangoltságú sztorit ("Lázár, jöjj ki!”), amiben sokkal több volt a potenciál, hiszen két mitikus narratíva, a túlvilági utazás (konkrétabban a pokoljárás) és az onnan való visszatérés is ott bújik ebben a történetben. A halálból visszahozott Zoe (Olivia Wilde) természetesen már nem egykori önmaga, furcsán viselkedik, és nagyon úgy tűnik, hogy szokatlan képességekre tett szert a túlvilágon, végül elkezdi leöldösni a csapat tagjait (a kedvencem ezek közül az elektromos cigarettás gyilkosság).

A végére aztán teljesen kicsúszik a forgatókönyvírók keze közül a sztori, és Zoe sötét gyerekkori titkának fellebbentése után A Lazarus hatás egy olyan közhelyes fináléban csúcsosodik ki, ami szokás szerint fenntartja az ostoba folytatás(ok) lehetőségét. Az alig több mint három millió dollárból forgatott film a tengerentúli premierje óta már közel 27 millió dollárt hozott világszerte, igaz, hazánkban egyelőre nem szerepelt valami kiugróan, de a harmincezer néző még így is simán összejöhet neki. Összességében nézve tehát nem is olyan rossz eredmény ez egy olyan filmtől, amit már 2013-ban leforgattak, de csak két évvel később mutattak be, miután a Lionsgate-től a Relativity vette meg az egykoron szimplán Lazarusra keresztelt mozi forgalmazási jogait.

A tűrhető box office eredményeket leszámítva azonban David Gelb filmje nem több rutinos tucathorrornál, amelyek futószalagon érkeznek az álomgyárból. A fekete ruhás nő második része volt az idei év első horrorfilmje, amit a hazai mozikban láthattunk, A Lazarus hatás pedig semmivel sem jobb nála. Évek múlva feltehetően egyik filmre sem fogunk valami élénken emlékezni, de a műfaj legelszántabb rajongóit azért boldoggá teheti másfél órára. Az IMDb szerint mintha David Gelb is belátta volna, hogy a horror talán nem annyira az ő asztala, ezért aztán legújabb rendezése megint egy dokumentumfilm lesz (A Faster Horse), aminek a történetéről egyelőre még semmit sem lehet tudni.