"Hé, pajti, az autó nem repül!"

Ahogy elkezdődik a Halálos iramban 7., az kiválóan megadja az alaphangot: pont olyan, mint amilyennek minden Jason Statham-akciófilmnek lennie kéne: röhejes... majd inkább vicces... és mégis kemény. Deckard Shaw-nak ugyanis sajátos elképzelései vannak a kórházi rokonlátogatásról – viszont annál általánosabbak arról, mi tévő is legyen a jó báty, ha az öcs (Luke Evans az előző részből) súlyos sérelmeket szenvedett el. Álljon bosszút.

Kezdetben úgy is tűnik, itt alapos terrornak lesz kitéve Dominic Toretto (Vin Diesel) és baráti társasága – bocsánat! – családja, mert ennek a másik Shaw-nak a háttérsztorijáról még Hobbs (Dwayne Johnson) is csak úgy mer beszélni, hogy előbb kiküldi kislányát a szobából. Nagyon elit, nagyon kegyetlen, nagyon kínossá vált az őt megteremtő szerveknek, de likvidálni még nem sikerült. Egy árnyék ő csupán, lehetetlen ráakadni.

Ezek után igazából nem kéne amiatt akadékoskodnom, hogy Statham figurája csak időnként lép elő az árnyék jelentette cselekménybeli mellékszálból, amikor a feszültségi szint emelése vagy a felgyülemlett tesztoszteron bunyóbeli levezetése ezt megköveteli, de valahol mégis enyhébb csalódás, hogy a kevésbé érdekes Owen Shaw anno értékesebb lap volt a forgatókönyvírók kezében, mint fivére most. Szó se róla: akár Johnsonnal, akár Diesellel csap össze Statham, az azért megéri a pénzt.

Domnak és a többieknek pedig azért éri meg egy újabb "állítsanak-meg-egy-nemzetközi-terroristát-és-cserébe-jó-lesz-maguknak" küldetésre vállalkozni, mert ez jelenti a könnyű utat az újabb Shaw megfékezéséhez, vagyis a további háborítatlan életvitelhez. A nagyon spéci, nagyon drága, nagyon veszélyes és nagyon eltulajdonított eszköz ezúttal az Isten Szeme névre hallgat, amivel bárki bárhonnan bemérhető – még egy árnyék is.

Minden ismerős, semmi sem változott: ugyanazok a vagány verdák, ugyanazok a képtelen mutatványok, ugyanazok a kemény fickók, ugyanazok a szép nők, ugyanazok a gázos Diesel-dumák, ugyanazok a fárasztó, mégis vicces Tyrese-poénkodások, ugyanazok a családról szóló traktálások, ugyanazok a (majdnem) sérthetetlen hősök. Viszont az, hogy többször is felemlegetik az előző rész akciójeleneteit (tank és repülő), káros: akad itt egy kis tornyok közötti légi autókázás meg gépjárművekkel történő maszek fakitermelés a Kaukázusban, de felülmúlni bármi korábbit ilyen sokadik nekifutásra már tényleg kemény diónak bizonyult. A végső haddelhadd, melyben Los Angeles utcái változnak csatatérré, a sok szál, sok felesleg, sok érdektelen lődözés miatt kissé antiklimatikus (bár valami vagy az, vagy nem az, olyan nincs, hogy kissé, szóval egyszerűen az), de Johnson röpke magánszáma azért felráz. Ő mindig.

A főszereplő áhította Oscar-esőre legfeljebb akkor számíthat a széria, ha csakugyan leszerződik hozzá a részvételi szándékát már jelzett Helen Mirren, de a Halálos iramban 7. attól, hogy ilyen irányú ambícióit nem váltja be, még nem árulja el a sorozat szellemiségét, ami egyfajta teljesítmény így hetedjére. Másfelől ott van az is, hogy hetedjére akár egy új irányt is ki lehetett volna jelölni (ez egyszer már bejött), mert csakugyan harmadjára adják elő ugyanazt. Ennek az epizódnak ugyanakkor mégis kicsit másféle ízt adnak a végső, Paul Walker sorsára reflektáló képsorok... amik meglettek volna Diesel nagy bölcseletei nélkül is.

Én is így érzem magam. A Halálos iramban 7. meglett volna az én okvetlenkedéseim nélkül is. Éltetni nem lehet teljes szívből. Oltani meg felesleges, nem bozóttűz.