- SPOILERMENTES -

2009-ben megérdemelten robbantott nagyot Neill Blomkamp a Disctrict 9-nal, hiszen első egész estés filmje nemcsak egy észvesztően lendületes tempóban száguldó sci-fi akciófilm volt, hanem a maga szimpla módján igazán szórakoztató és hiteles társadalmi parabola is. Nem véletlen, hogy Blomkamp feleségével, Terri Tatchell-lel együtt begyűjtött egy Oscar-jelölést a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában, ám következő filmjével, az Elysium - Zárt világgal (hiába mutatható ki benne nyomokban az első filmjéhez hasonló szociális érzékenység) már nem sikerült megismételnie a bravúrt. Az Elysium forgatókönyvét (amiről Blomkamp az Uproxxnak tökösen csak annyit mondott nem rég, hogy "the thing that bothers me is if I feel like I fucked it up") egyedül írta, a Chappie scriptjét viszont már újra feleségével együtt jegyezte, de sajna a mozi minden szeretetreméltó motívuma és jelentőségteljes tudományos ötlete ellenére meglehetősen elszúrták és elbagatellizálták a már önmagában is meseszerű történetet.

A poszterek és az előzetes hírmorzsák tükrében még azt hittük, hogy a Chappie esetleg egy scifi-komédia lesz, de a hatásos trailert látva már sejthető volt, hogy Blomkamp elsősorban bizony nem megnevettetni akar majd bennünket. Az mindenképpen örömteli húzás a mindössze 35 éves dél-afrikai rendező részéről, hogy a Chappie-ben könyörtelenül visszarángat bennünket Johannesburg szedett-vedett nyomornegyedeibe, a lepusztultságuk miatt különlegesen vészjósló atmoszférát árasztó forgatási helyszínek (köztük a hírhedt Ponte City Tower) pedig sokat hozzátesznek a film egyébként korántsem egyenletes hatásfokához.

A nem is olyan távoli jövőben járunk, amikor a johannesburgi rendőrségnek különleges robotrendőrökkel sikerül rendet tenniük a bűnözés sújtotta utcákon. A robotrendőröket egy fiatal és mindenre elszánt programozó, Deon Wilson (Dev Patel) tervezte, de ő nem elégszik meg ennyivel, hiszen célja az igazi mesterséges intelligencia megteremtése. Habár elképesztően hatékony robotrendőreiből a dél-afrikai rendőrség újabb száz darabot rendelt, ő sokkal többre vágyik, és szigorú főnöke, Michelle Bradley (Sigourney Weaver) határozott tiltása ellenére durván beredbullozva csak létrehozza valódi álmát: az érző és gondolkodó mesterséges intelligenciát, amit a 22-es sorozatszámot viselő, beolvasztásra váró sérült robot testébe ültet be.

Ezzel veszi kezdetét a johannesburgi kalamajka, Deon Wilson elsöprő sikerét ugyanis egyáltalán nem nézi jó szemmel kollégája, Vincent Moore (ezennel Hugh Jackman is beállt a hülye frizurás szerepek hosszú sorába), aki szintén kifejlesztett egy Szarvasnak nevezett rendfenntartó robotot (ami egyébként kísértetiesen emlékeztet a Robotzsaruban látható ED-209 sorozatszámot viselő társára), arról nem is beszélve, hogy Deon Wilsont egy helyi rablóbanda ejti foglyul, akik saját illegális céljaikra akarják felhasználni az "újszülött" robotot.

Blomkamp második jó húzása, hogy a banda két oszlopos tagjának megformálását a kultikus rajongással övezett dél-afrikai rap-rave együttes, a Die Antwoordre bízta, akik saját nevükön szerepelnek a filmben és a háttérben gyakran saját dalaik szólnak. Kettejük hiteles alakítása, eltérő dinamikája és a köztük lévő folytonos feszültség a film legjobb vonulata, hisz míg a "Who Needs Tits?" feliratú pólót viselő Yolandi Wisser Chappie törődő anyukáját játssza, addig a széttetovált, lapos hasú és melegítőnadrágos Ninja a rossz apukáját, aki Yolandival ellentétben a bűnözés útjára szeretné terelni a kezdetben naiv és esetlen robotot, hogy gátlástalanul kihasználja azt.

Ebből az alaphelyzetből már világosan látszik, hogy Blomkamp filmje a mélyben meglehetősen komoly filozófiai, erkölcsi és tudományos kérdésekre épül, ám hiába a fajsúlyos elméleti tétek, az elmélyült gondolati tartalmak bárminemű kibontását Blomkamp simán feláldozza az akciófilmek oltárán. Persze talán hülyeség is lenne kurzweili jövőkutatást vagy Philip K. Dicket idéző spekulatív hipotéziseket számon kérnünk egy egyértelműen blockbusternek szánt tavaszi látványfilmtől, nekem azért mégis csalódást okozott a tudományos réteg fokozatos elhalása, miközben Chappie nevelődéstörténete sokkal többet mondhatott volna az öntudatra ébredésről, a neveléssel járó felelősségről, a lélek átültetéséről vagy az erkölcsi értékrendekről. 

A film minden hibája és felszínessége ellenére Chappie-t (Sharlto Copley) persze nem lehet nem szeretni, ahogyan fémbe zárt testével megindítóan aranyos jelenetek közepette járja végig az emberi fejlődés rögös útját. Nagyon drukkoltam neki is és Blomkampnak is az első órában, amikor még úgy éreztem, hogy ennek a filmnek a legtöbb hollywoodi szuperprodukcióval ellentétben óriási szíve van, és ez persze pillanatok alatt magával ragadott. Ahogyan viszont haladtunk előre a történetben, úgy csúszott át végül az egész egy blődli és lelketlenül ledarált akciófilmbe, ami még a profi technikai megvalósítás és a nagyszerű speciális effektusok ellenére is egyre inkább untatott.

A lenyűgöző és tekintélyt parancsoló IMAX-vászon viszont sokat hozzátett az élményhez (és végre nem erőltették a szerintem tök felesleges és a filmek szempontjából teljesen irreleváns 3D-t), a bugyutácska magyar szinkront viszont szívesen elfelejteném. Ezek után nem tudom, hogy örüljünk-e vagy sírjunk-e, hogy Blomkamp kezében van a rajongók által évek óta várt Alien 5, melynek forgatókönyvét szintén ő akarja megírni (inkább ne!), de a Chappie-t viszont azért mindenképpen megéri megnézni, hogy lássuk, hogyan is fest egy ütött-kopott robot jól megpakolva csillogó fuksszal Johannesburg gettóiban.

Kövess minket facebookon és twitteren!