Amikor egy film tartalomismertetőjének alig öt sorában több fájdalom és borzalom gyűlik össze mint egy heti híranyagban, óhatatlanul is feltámad a gyanú, hogy egy újabb, szélsőségesen túldramatizált alkotással lesz dolgunk. A Második esély szinopszisa pontosan ilyen, de szerencsére ez a történet most Susanne Bierrel találkozott.

Az újdonsült apuka, Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) rendőrként dolgozik, akit egy családi perpatvarhoz hívnak ki. A junkie párocska (Nikolaj Lie Kaas és May Andersen) lecsillapítása talán nem okozna gondot, de amikor a lakást átnézve megtalálja a saját ürülékében fekvő csecsemőjüket, Andreasnak szívügyévé válik az eset. A gyámügy tehetetlen, de egy szörnyű tragédiát követően Andreas a saját kezébe veszi az irányítást: mikor pár nap múlva meghal csecsemőkorú kisfia, elviszi a drogosok gyerekét és otthagyja helyette az élettelen babát.

Ennyi elég is lenne három melodrámához, s hát lássuk be, Bier filmje is annak a határmezsgyéjén egyensúlyoz, de a nagy összkép mindenképpen pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét. Sokan a rendezőnő és a forgatókönyvírója (Anders Thomas Jensen) szemére vetették, hogy a szüzsé már alapjaiban hibás, hiszen ilyet senki nem csinál, vagy ha mégis, egy pillanat alatt kiderült volna minden, valakinek fel kellett volna ismernie a babát. Kívülről könnyű megmondani a frankót, de szerintem egy olyan tudatállapotban, melyben előtörnek az ösztönök, ahol mindet elborít a gyász és a kétségbeesés, ennél durvább dolgok is megeshetnek, azt pedig senki ne várja el, hogy bárki is meghallgassa egy narkós nő delíriumos szövegelését (mert persze az anya felismeri, hogy az nem az ő gyereke).

De mindegy is, Bier nem ragad le ilyen kicsinyes dolgoknál, ő nagyban gondolkodik, még ha ezúttal kissé sarkalatosabban is fogalmaz. Mit jelent szülőnek lenni, milyen a jó szülő, meddig lehet és kell elmenni a gyerekünkért? Ezen kérdések megválaszolásával pedig már el is jutottunk egy olyan zónába, ahol nem feltétlenül a józan ész az úr. Mindenkinek a saját gyereke a legszebb, a legjobb, a fuldokló gyereke után akkor is beugrik az anyja, ha nem tud úszni. Lehet hozni törvényeket, lehet kialakítani társadalmi elvárásokat, de ezek mind csak mesterségesen húzott határvonalak, a szülői lét viszont nem fekete-fehér.

Felületesen nézve Bier a végletekkel játszik, az egyik család jómódú és gondoskodó, a másik koszos és nemtörődöm. De ha megfigyeljük az apró finomságokat, akkor egy olyan anyát látunk, aki a a férjétől rendszeresen megkapott verés ellenére is a gyereke közelében akar maradni, míg a másik oldalon egy olyat, aki mosolyogva festi a gyerekszoba falát, miközben a pici a méregdrága bölcsőjében sírdogál. Éppen ezekben az apróságok rejlik a film ereje, mikor a nézőt kirántják a félrevezető külsőségek mögül, és testközelből tapasztalja meg a jelentéktelennel tűnő, de annál fontosabb pillanatokat.

A dán rendezőnő mindig is "emberből" volt a legjobb, és a Második esélynek is pontos és mély a pszichológiája olyan kérdéseket válaszol meg, amelyekre kívülállóként nehéz választ adni. Ezért azt javaslom a leendő nézőknek, hogy a nyilvánvalóan sokkoló tartalom okozta megrázkódtatáson felülemelkedve merüljenek el kicsit jobban a filmben, időzzenek el Michael Snyman szuggesztív képein és gondolkodjanak együtt a dán színészválogatott legjelesebbjeivel (élükön az anyanyelvén tökéletesen kiteljesedő Nikolaj Coster-Waldauval), nem fogják megbánni.