Hajdu Szabolcs végre forgatott? Nagyon jó! Westerneset, magyar pusztásat? Még jobb! Isaach De Bankolé a főszereplő? Hú, még annál is jobb! Na de akkor miért nem lett jó a Délibáb?

Bankolé remekül tud nézni, Jarmuschnál gyakorolhatta sokat. Most is van neki mit: előtte-mögötte-alatta a végtelen hángörien síkság, figurája ide száműzi magát: bundabotrány elől menekül. Vendéglátói viszont korántsem all inclusive ellátással várják – csakhamar kiderül számára, hogy a leginkább románul beszélő, nyereg nélkül is perfektül lovagló banditák kisebb rabszolgazdaságot működtetnek, lesoványodott emberekkel, tehenekkel, libákkal, meg néhány, nem annyira a biogazdálkodást szolgáló altevékenységgel. Bankolé körülnéz (mondtam már, hogy nagyon tud nézni?), s egyből megérti a helyzetet. De mivel ő egy hallgatag, múltja elől menekülő Bankolé, aki kereszt helyett focilabdát cipel magával a sporttáskájában, valamint rabszolgatartója előtt is csak akkor veszi le a napszemüvegét, ha az is leveszi a magáét, szóval, ő annyira cool, hogy csak módjával, a maga tempójában kezd küzdeni sorsa ellen, némi favágás és egy titokzatos üzenet elolvasása után. De eljön az is! És lesz nemulass!

Létezik az az alapvető tévedés, hogy a spagetti westernhez, a hatásos spagetti westernhez csak az kell, hogy koszos férfiak gondosan meghatározott képkivágatokban nézzenek egymással farkasszemet, legyen hozzá széles szélfútta kopárság, és a megfelelő helyeken megfelelő mennyiségű véres lövöldözés. Illetve, nagyon úgy tűnik, hogy ez az alapvető tévedés a filmkészítői fejekbe betonozódott bele – azokéba, akik valami olyasmit szeretnének csinálni, mint Hajdu. Mocskos férfiak ide, komor tekintetek oda, ehhez a western-szerű, posztapokaliptikus művészethez bizony az is kell, hogy a sivár és pesszimista külsőségek között valahogy csak kinőjön a szent gaz. Vagyis, ez esetben legyen értelme a Hortobágyra költöztetett nagyon vad, keleti nyugatnak. Legyen valami. Üzenet. Történet. Akármi.

Hajdu sajnos beleesik saját csapdájába: kiváló színészeket használ (akik remekül tudnak nézni), van bátorsága leginkább románul, franciául és angolul beszéltetni karaktereit a saját nyelven kommunikáló tájon – ám mégse sikerült neki többet összehoznia kilencven percnyi szerethető semminél, valahol Tarr és Mundruczó között fél(tév)úton, Leonénak és a többieknek tiszteletteljesen, de túl messziről integetve. Kétségtelenül szimpatikus a Délibáb, még úgy is az, hogy a főhősért képtelenek vagyunk szorítani, mert nem akarja a rendezője, hogy szorítsunk neki. S lehet szeretni annak ellenére is, hogy a finálé – vagyis a kalasnyikovos leszámolás – hiába van ügyesen levezényelve, Hajdu kétszer is megakasztja, megmagyarázhatatlan indokból, amolyan magyarosan. Viszont a legutolsó beállítás, na az, na az, na az: zseniális. Plusz csillagot ér. Kicsit attól félek, hogy ezért az operatőri mutatványért készült el az egész film.

Kapcsolódó anyag:
Hajdu Szabolcs: Amerikába mentem (megint, és ezúttal vissza se jövök)

Kövess minket facebookon és twitteren!