1945 áprilisa. A felszabadítókból módszeresen hódítókká avanzsált szövetségesek Berlin felé tartanak köztük Don Collier őrmesterrel (Brad Pitt) és Sherman tankjával, melynek négyfős legénységéhez épp most csatlakozott a zöldfülű Norman (Logan Lerman), akit villámgyorsan kell betörni abba az állapotba, melybe a végkimerültségig hajszolt katonák dermedtek. És ekkor jön a parancs: hatoljanak be mélyen az ellenséges vonalak mögé.

Az utolsó műszak horrorfilmeket megszégyenítő ereje és a Szabotázs elképesztő otrombasága után David Ayernek bizonyítania kellett, hogy az előbbi nem csak egy szerencsés véletlen, az utóbbi meg csak egy stúdiófejesek által kivéreztetett botlás volt. Épp ezért merész döntésnek tűnhet, hogy az író/rendező maga mögött hagyta az általa többször is bejárt zsaruzsánert, mi több, a modern - kézi kamerázós, digitális pixelekbe öltöztetett, kapkodónak és esetlegesnek tűnő - megközelítést, illetve a 80-as évek tesztoszteron-bulijait megidéző (száj- és kar)izmozást is maga mögött hagyva egy klasszikus tempójú, celluloiddal és hosszú beállításokkal dolgozó filmeposszal jelentkezett.

Aztán kiderült, hogy mégsem. A Harag ugyanis csak távoli rokonságot mutat azzal a háborús kalandfilmmel, melyet az előzetesek ígérnek. A széles látószöget, a nagy totálokat és az egyéb nagyformátumú audiovizuális eszközöket ugyan valóban kipipálhatod, csupán a szereplők vannak összezsugorodva. Évek óta darálják le a testüket, lelküket és elméjüket ezen a háborúnak nevezett mészárszéken, melyből csak az őrület és a fásultság jelenthet kiutat. Ugyanakkor külsőségek tekintetében Pitt, a nagyfőnök, LaBeouf, a hívő, Bernthal, a bunkó és Pena, a mókamester hozzák a típusfigurákat, de ezek csupán illúziók, melyek mögött minden félelmetesen sivár.

Erre a szintre próbálja villámgyorsan lefejteni Pitt Collierje az eleinte eszmékbe kapaszkodó, erkölcsös kijelentéseket tevő Lerman figuráját, aki ugyan kiköpött mása a Ryan közlegény megmentésében feltűnő Uphamnek (és nem ez az egyetlen kapcsolat a két film között), ő is betöretlen, ő is a néző szemüvege és végül ő is alámerül abba a pokolba, melyet a többiek úgy hívnak: otthon, viszont még nálánál is ártatlanabb és meztelenebb, csak egy gyerek, akivel nem lenne szabad, hogy ilyenek történjenek.

Már a film első felében is fura kettősség járja át a Haragot: szinte valamennyi háborús filmes klisét kipipálhatod benne hangulattól, alzsánertől függetlenül, és ez a film is bűnösnek található a "war is porn" vádpont alatt, azaz hogy rengeteget folyatja a vért, és miközben szörnyülködsz, nem tagadhatod, hogy be is szívod magadba az egészet. Viszont Ayer eme paneleket émelyítő realizmusba és még annál is kényelmetlenebb tanácstalanságba öltözteti, hisz mindvégig nehéz megfejteni, mi jár Collier fejében, és a külsőségeket lefejtve milyen kapcsolatot ápol csapatával. És hogy ugye ez az érzelmi nihil csak álca, és mögötte egy angyal rejtőzik. Vagy egy szörnyeteg. A film egyik legjobb, legfélelmetesebb jelenetében - melyben hosszú percekig végre egyetlen puskalövés sem dördül - Collier és bandája leül reggelizni két német lánnyal, és azon kapod magad, hogy virtuális csákányoddal kétségbeesetten próbálod meglékelni a tagok agyát, mert annyira be vagy rezelve, mi történhet majd a következő másodpercben. 

Kár, hogy az utolsó harmadban mindent szemétre vetnek, amit a vásznon és a nézőben felépítettek. A fejek meglékelődnek, a talányt bizonyosság, a kiismerhetetlenséget pedig sematikusság váltja fel, és mindez egy hihetetlenül elcsépelt, ráadásul komolytalanul megkomponált, rendezői botlásokkal, írói túlzásokkal teli, és mindenekelőtt teljesen szükségtelen és hatástalan konklúzióba torkollik. Így párolog el a félelem, hogy végül csalódottság, mi több, fásultság írja felül. Ha ezzel a lezárással Ayer azt akarta érzékeltetni, mit érezhetett Collier, mielőtt a keze közé kaphatta Normant, hát sikerrel járt, de ebben bizony nincs köszönet.

Kövess minket facebookon és twitteren!