Egy rejtélyes utasokkal teli gép landol New York legforgalmasabb repülőterén, mindössze négy túlélővel a fedélzetén. Hamarosan kiderül, hogy az utasokkal egy galandféreghez hasonló teremtmény által terjesztett kór végzett, de eddigre már tudomást szerzünk arról is, hogy az egész mögött egy ősi, túlvilági lény áll, aki egy milliárdos öreg és egy náci tisztből vámpírrá változtatott csatlós segítségével a város bevételére készül.

Mint ahogyan a pilotkritikában is írtam, egy ilyen faltól falig b-filmes történetet csak biztos kézzel lehet kordában tartani, és az első epizódot nem csak íróként és producerként, de rendezőként is vállaló Guillermo del Torónak sikerült is ez a bravúr, hiszen egy pörgős, minden pillanatában stílusos felvezető részt tett le az asztalra. Persze megvoltak a maga kliséi és az apróbb történetvezetés-béli bukkanói, de a nagy egészet nézve még a fene se gondolta volna, hogy az ilyen ügyesen kivitelezett kezdetet ennyire gyors mélyrepülés követi majd.

Sok mindenkit lehetne hibáztatni, mert hát hiába vették át rutinos rendezők del Toro székét, a horrormester vízióit egyikük sem tudta úgy közvetíteni, hogy az akár kicsit is megközelítette volna a pilot szintjét. De a legnagyobb ludas akkor is az írói gárda (köztük maga del Toro és az eredeti regényben társszerzőként közreműködő Chuck Hogan): a kezeik között egyszerűen széthullott a cselekmény, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy már az alapoknál ordas hibákat vétettek.

Először is, olyan böszmeséget csak kevesen engedhetnek meg maguknak, hogy távol tartják maguktól a nézőket, márpedig itt pontosan ez történt azzal a húzással, hogy teljesen funkcionális karakterként kezelték a szereplőket, igazi emberi vonások helyett klisészerű helyzetekbe kényszerítve őket. Igen, van a családjáért aggódó apa, az Alzheimeres édesanyját ápolgató doktornő, de olyan felületesen ábrázolva, hogy egy percig sem sikerült azonosulnom velük, így viszont egyre távolabb került tőlem az egész történet tétje.

Ez még nem lenne a világ vége, egy Greengrass csuklóból megoldana egy ilyen helyzetet, viszont ahhoz minden másnak klappolnia kell, ami A kór esetében megin csak nem jött össze. Tényleg azt gondolták, hogy bárki komolyan vesz egy olyan történetet, amelyben a világ többi részét nem érdekli, hogy a politikai-, gazdasági- és médiaközpont New York napok óta elérhetetlen? Tényleg azt hitték, hogy elég lesz bevágni egy diszkontáron kivitelezett utcajelenetet a nyolcadik rész környékén vagy kihajítani az erkélyről a nyilvánvalóan egy szem embert, aki értesíthetné az elnököt? És tényleg azt hitték hogy ez nem nonszensz, hiszen a cselekményvezetés pontosan ugyanolyan funkcionálisan működik, mint a karakterek esetében. Van ez a tucatnyi szereplő, csinálnak ezt-azt, és világméretű esemény ide vagy oda, ami a burkon kívül történik, az le van szarva.

Pedig mindenre lett volna hely és idő, különösen hogy legalább három epizódnyi töltelékjelenetet halmoztak fel az évad során, hogy kiteljék a megrendelt tizenhárom rész. Ott vannak például a második világháborús flashback-jelenetek, amelyekből semmi olyat nem tudunk meg, amit a jelenben ne mondanának el két mondatban, de a benzinkutas közjáték is tökéletes példája az egy helyben toporgásnak, ami szépen illeszkedik a többi haszontalan, de még csak nem is izgalmas jelenet közé.

Ennek ellenére még mindig örülök, hogy a sok, tinikre kalibrált romantikus maszlag után valaki visszaadta a vámpíroknak a vért, és most már csak abban reménykedek, hogy az alkotók megszívlelik az első évadra adott reakciókat, hogy aztán a fináléban bedobott csavar alapján a második évad már legalább a bűnös élvezet szintjére léphessen.

A sorozat hazai premierje október 21-én lesz a Fox csatornán. További pilotkritikákat és epizódértékeléseket itt találtok.