- SPOILERMENTES -

A 19 éves Andrew Neiman (Miles Teller) arról álmodozik, hogy egyszer egyike lesz a nagyoknak, azoknak a zenészeknek, akik neve évtizedek múltán is felmerül majd a vacsoraasztal mellett. Sem apja (Paul Reiser), sem anyja (aki kiskorában lelépett) nem rendelkezett zenei képzettséggel: gyakorlatilag autodidakta módon esett neki a doboknak, míg be nem került egy menő zeneiskolába, ahol aztán rádöbbent, hogy még nagyon hosszú áll előtte. Mogyorói és önbecsülése viszont akkor töpörödnek össze igazán, mikor szárnyai alá veszi Terence Fletcher (J.K. Simmons), az iskola legmenőbb, egyben legkeményebb tanára, és elképesztően intenzív oktatásnak veti alá.

Tessék egy truváj: ahhoz, hogy valamirevaló zenész legyen belőled, nem elég tehetségesnek lenned, irdatlanul sokat kell gyakorolnod, és ez fordítva is igaz: nem elég éjjel-nappal gyakorolnod, kell hozzá tehetség is. Ahhoz pedig, hogy nagy zenész légy, nos... ahhoz valami más kell. Egyesek szerint a rock'n'roll esszenciájának teljes átélése, vagy az, hogy szembe merj nézni a sötétséggel, hogy mindent kizárj magadból, és kizárólag csak arra az egy dologra koncentrálj, annak élj, hogy addig-addig hajtsd magad, ameddig az őrület határai már el sem érnek, ahol nem marad más, csak az érzés, az észlelés és az előadás.

És hogy ezt elérd, nem elég egy jó tanár. Fletcher nem is az: ő egy szörnyeteg, aki felfal, megemészt, és még a hangszered is ürülék formájában távozik belőle. És mégis az a típusú figura, aki el tudja érni nálad, hogy átlépj önmagadon. Átlépj és szárnyalj. Oly sebesen, hogy lángra kapj. És csöppet sem érdekli, hogy közben elporlad a tested, lelked, és csupán egy ösztön marad belőled, melynek egyetlen célja van. Tudod te, mi az.

Mondhatnám, hogy sportfilm a Whiplash, legalábbis történetvezetésében rokonságot mutat a küzdéstörténetek felépítésével: van ez a tehetségtelen és esélytelen figura, aki mentorának köszönhetően eljut a csúcsra, ahol óriási megmérettetés vár rá, bla-bla. De nem. Botorság lenne ennyivel leírni, ugyanis a küzdelem ezúttal a fejekben zajlik. Fletcher azonnal tudja, hogy Neiman különleges, és ezzel maga Neiman is tisztában van. Két kibaszott erős ego párharcáról szól ez a film, akaratok, vágyak gyilkos macska-egér harcáról: mintha Tom és Jerry nem baltát vágna egymáshoz, hanem megsemmisítő erejű szavakat (jobb esetben egy széket).

Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyi energiát, ilyen elemi, zsigeri erőt összegyűlni a filmvásznon. A Whiplash 100 perce olyan, mint a sistergő kanóc hangja, egy olyan kanócé, amelyről nem tudhatod, milyen hosszú, de tudod, hogy egy kurva nagy bombához van kötve, és szinte már az első perctől kezdve várod a robbanást. Adrenalin, mit adrenalin: glicerin spriccel a pórusaidból, és miközben egyik iszonyú erős jelenetből a másikba zuhansz, levegő után kapkodva gondolod, hogy baszd meg, ez igen, ez MOZI. Mert ahogy tanult kollégám, Kovács Gellért a vetítés után lelkendezett, a Whiplash valóban inkább mozi, mint film. Mert kibaszottul szórakoztató, mert kurva jól össze van rakva. Durva, nyers erővel rendelkezik, mellette fantasztikus érzés nézni, és még elképesztően humoros is - Fletcher ugyanis olyan szinten űzi az emberek verbális megalázásának mesterségét, hogy azt nem lehet mással, csak nevetéssel honorálni. R. Lee Ermey Hartmanje kutya füle hozzá képest. És tudod, miért? Mert míg a kiképzőőrmester egy vadállat, addig Fletcher egy számító, intelligens és impozáns szemétláda.

Mint maga a film. Említettem, hogy milyen eszement jól meg van csinálva: szemtelenül fiatal (29 éves) író-rendezője, Damien Chazelle veteránokat megszégyenítő módon bánik a szavakkal és a megafonnal. Izgalmas és intim képet fest a zenélésről, tehetséges csapatával energikusan vágja és filmezi a történet minden porcikáját, szinte már sajnálod szegényt, mert ilyen bemutatkozást* brutálisan nehéz lesz követni. Ki a fene akarna színpadra lépni a Beatles után? (*Szigorúan véve nem ez az első filmje, de korábbi munkáihoz képest olyan nagy az ugrás, hogy azokat szinte megsemmisíti.) 

A Whiplash ritka szemét film. Elbeszélget veled, szórakoztat és elámít, hogy aztán újra meg újra földhöz vágjon, de addigra már úgy feltölt energiával, hogy már nyújtod is a karod, hogy "még egyszer!". És kész csoda, hogy egyáltalán elkészült, meg ahogy elkészült. Chazelle ötlete senkinek se kellett, hát fogta magát, és a film egyik kulcsjelenetéből forgatott egy rövidilmet (szintén Simmonsszal), amely aztán díjat nyert Sundance-ben, és ennek, no meg Jason Reitman produceri támogatásának köszönhetően (aki mindvégig ottmaradt a forgatáson) kemény 10 hét alatt leforgatta és megvágta a teljes filmet. Mert sok mestermunka így születik: zsigerből, vakmerően, mindenféle kétséget, korlátot hátrahagyva.

És jelen esetben két elképesztően nagy alakítással kiegészülve. Mind Simmons, mind pedig Teller rendelkezett zenei képesítéssel, de az a legdurvább (legszemetebb?), hogy igazából csak Tellernek kellett nagyon durván rákészülnie a szerepre (olyannyira, hogy a dobokon látható vér és izzadság gyakorta az övé): Simmons, ez az alapvetően kedves ember csak felvett egy-két szűkebb ruhát, eleresztette a hangját, és már át is vedlett katalizátorszörnnyé. Iszonyú fölénnyel bír, és tényleg csak közhelyekkel tudnék élni, ha le akarnám írni, mit művel a vásznon, és valójában Tellerre hárul a nehezebb feladat - ahogy a filmben is -, hogy felnőjön hozzá, sőt, esetenként túl is lépjen rajta.

A fenti sorokban egyszer sem hangzott el a "jazz" szó. Ugyan hivatásos zenészek is elismerően nyilatkoztak a film szakmai akkurátusságáról, maga a zene, a zene stílusa tulajdonképpen mellékes. Ahogy a szereplők, ahogy a céljaik, úgy a film is túlnő azon, hogy műfajokhoz kössem.

Kövess minket facebookon és twitteren!