A kilencvenes években járunk. A szemünkkel immáron nem csak az eget kémleljük, hanem alkalomadtán be-bepillantunk Sharon Stone szoknyája alá is. Valószínűleg eme a triviából jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az inváziós sci-fik megunhatatlan műfaját az erotikus thrillerek fülledt trendjével vegyítenék, és mindezt olyan Michael Crichtont idéző hókuszpókusszal öntsék nyakon, amitől a néző félig-meddig még komolyan is veheti a fenyegetést.

Meg persze a vágyat, hisz az már kezdetektől fogva ott él az emberekben, nem csak mióta Kirk kapitány elkezdett ilyen-olyan színű földönkívüli nőket magához ragadni, hanem a sci-fi műfajának születésétől fogva, hisz a szexi űrlány ábrázolásmód legalább akkora klisé, mint a kis zöld emberke.

Ha ezt figyelembe vesszük, akkor talán nem olyan meglepő, hogy egy alapvetően rossz film akkora népszerűségnek örvendhetett, hogy klónok, mutánsok (és rettenetes folytatások) egész sorát fialta ki csápos-nyúlványos méhéből. Mert hát a kezdet is elég halovány: Ben Kingsley, a Tudós, szemében egy műkönnycseppel figyeli, ahogy teremtménye - az idegenek által idecsipogott és egy emberi DNS-ből összeklónozott leányzó várja a halált, amit csöppet sem rejtenek véka alá az egyelőre nagyon is emberinek tűnő teremtmény üvegbörtöne elé cipelt, CIÁNGÁZ feliratú tartályok személyében. Megható. 

Mire felfognád, hogy eme lányt a majdani többszörös Oscar-jelölt Michelle Williams játssza, ő már meg is lép; úgy fut ki a szigorúan őrzött objektumból, mint Forrest Gump a focipályáról, hogy aztán a 90-es években is so-so CGI-csápokkal szembesülve konstatálja, hogy ő nem ember. Oké, első probléma: miért van azon úgy fennakadva, hogy ilyen-olyan biszbaszok lógnak ki a kezéből, arcából, hisz neki ez a standard, mert ő nem egészen ember - a néző viszont az, és hát a meggondolatlan író/rendező úgy véli, földöntúli kreálmányának emberi reakciókat kell tükröznie, még akkor is, ha burokban nevelkedett. De tegyük fel, hogy fáj neki.

A film igazából akkor kezd el fájni, mikor az idegen fenyegetettséget látva a hadsereg kibékül azzal az ötfős csapattal, amely már első pillantásra is úgy fest, mint ami a boltban sem találná meg a kijáratot, nem hogy megmentse a világot. Aztán közelebbről megnézve kiderül, hogy még szerencsétlenebbek. Akkoriban Michael Madsennek még volt karrierje, de már festette a haját, egy golyó kilövése után azonnal látványosan tárat cserél, és ha meglát egy parkoló autót, azonnal a tetejére pattanva kémlel körbe. Ő a szuper cool egyszemélyes hadsereg. Mivel Stephen King a 90-es években még NAGYON menő volt, ezért a csapatba kellett egy látó (Forest Whitaker), aki rendkívül hasznos megállapításokat tesz - például belépvén egy vasúti kocsiba, földön egy halott kalauzzal, a plafonon egy vértől és szennytől bűzlő, ámde üres idegengubóval megszólal: "itt valami rossz dolog történt". Azonnal hívjátok Captain Obvioust! A csapathoz tartozik még két tudós is, Marg Helgenberger, aki mindent megtesz azért, hogy Michael Madsen gerincre vágja, valamint Alfred Molina, aki szintén sokat adna azért, ha - fordulat! - ő vághatná gerincre Marg Helgenbergert. Ben Kingsley is velük tart, aki csak néha riad fel a robotpilóta üzemmódból, például mikor egy nehéz döntéssel szembesülve ököllel veri a saját fejét, vagy amikor a fináléban a kezébe nyomnak egy elképzelhetetlenül nagy flintát, és úgy bohóckodik vele, mint aki azt se tudja, melyik az eleje, és melyik a vége. Ben Kingsley, kérem, aki pár hónapja még Schindlernek jegyzetelt.

Eme remek csapat veti magát a (magyar) címszereplő, alias Sil után, akit az erre a filmre kitalált Natasha Henstridge formál meg. És tényleg tetőtől-talpig megformálja őt - olyannyira, hogy egyedül neki köszönhető az, hogy eme epés cikk végén nem csak egyetlen csillag árválkodik -; földöntúli szépség ez a leányzó, sudár és kecses, mégis ott gömbölyödik, ahol a legjobban fáj, és csak úgy fénylik róla a hideg, számító csáberő. És ez nem csak a 90-es években elengedhetetlen neonfényezésnek köszönhető, ugyanis Silnek vannak trükkjei. A nyelves puszijáról ódákat zengenének a férfiak, ha túlélnék azt, és a sors megkívánja, hát egészen sajátos módon értelmezi a csontkovácsolás művészetét.

Aztán mikor átváltozik, akkor a megboldogult Giger-mester veszi őt kezelésbe, aki ezúttal nem feltétlenül volt formában. Illetve dehogynem: idegengúnyát öltve Sil is biomechanikus külsőt ölt, ráadásul melléből jönnek elő a fojtogató csápok, nehogy elvonatkoztass a szexuális allegóriától - mi szerint a férfiak valójában védtelenek, és minden nemi úton terjedő nyavalyáért az ő gyengeségük tehető felelőssé. Na, de miért van az, hogy amint Giger kreatúrája belép a képbe, eme kép furcsa torzuláson megy át, mintha önmagában nem lenne rémületes egy csöcscsápos mamamumus. Oké, a Sil rémálmában feltűnő rémvonat tényleg komikus - még a képtorzítással együtt -, mint ahogy a gyorsabb mozgathatóság kedvéért CG-figurává redukált idegen sem kevésbé - gondoljatok bele, a technológia 1995-ben még csak gyerekcipőben járt, és Roger Donaldson rendező nem egy Spielberg, hogy meg tudja különböztetni a jó és hatásos CGI-t a rossztól. 

Maga a cselekmény lineáris, már-már monoton: Sil menekül, és közben párosodni próbál, a csapat pedig egy-két lépéssel lemaradva konstatálja, hogy Sil menekül, és közben párosodni próbál. Természetesen szakítanak időt olyan szónoklatokra is, hogy az embernek nem szabad beleavatkoznia a természet törvényeibe, nem szabad Istennek képzelnie magát, mert jól ánuszon lesz b*szva, jelen esetben egy idegen által. Ahogy a hollywoodi trendet (Avatar, anyone?), meg eme szuperfilm folytatásait elnézem, hát semmit se tanultunk.

Kövess minket facebookon és twitteren!