Nem lehetsz elég öreg ehhez a szarhoz. Kivéve ha egy olyan taggal kerülsz szembe, aki korábban szintén csapattag volt, aztán személyes ellentétekre hivatkozva bekattant, és eladta a lelkét az ördögnek. Márpedig Stonebanks (Mel Gibson) ilyen, és mikor Barney Ross (Sylvester Stallone) megtudja, hogy vele kerül szembe, azonnal szélnek ereszti az öregfiúkat, hogy feltörekvő újoncokból verbuváljon magának olyan csapatot, mellyel már nekimehet az ellennek. Szerinted is hülyeséget csinál, ugye?

A vérfrissítés üdvözítő dolog. Erre nem csak Barney Ross jött rá, hanem Stallone is, aki hatvanon túl elindított franchise-jának harmadik felvonásához érkezve úgy érezte, immáron nem lehet csak öregfiúkkal focizni, viszont Ross-szal együtt ő is elkövette azt a hibát, hogy néhány betöretlen újonc kedvéért partvonalra állította aranycsapatát, márpedig a nézők miattuk váltottak jegyet az újabb meccsre. Velük kellett volna begyakorolni egy új taktikát, kipróbálni egy-két új fogást, ehelyett viszont Stallone a játékidő javát suhancok társaságában tölti, és túlzottan nem erőlteti meg magát.

Már a második résznél érezhető volt ez a fáradtság: hogy az alkotógárda energiája ráment arra, hogy összeverbuváljon egy nagy rakat - mindennél nagyobb rakat - ex-akciósztárt, hogy aztán odaállítsa őket a kamera elé, felmondassa velük legismertebb egysorosaikat, aztán hadd lőjenek. Ezúttal a csapatnak szinte már fel sem kell állnia. A nyitányban szabadon engedik Wesley Snipesot, aki természetesen jól bánik a pengékkel, ééérted, és adócsalásért volt bekasznizva, ééééérted, aztán hátradőlve, annak frissességén ógva-mógva figyelik, ahogy jókora pusztítást rendez. Mindezt egy rettenetesen rosszul levezényelt akciójelenet közepette. Aztán őt is kispadra küldik.

A film középső egy órájában Stallone Amerikának álcázott bolgár tájak és épületek között ingázva új csapatot toboroz, és gyakorlatilag senkinek sem mond nemet - kivéve a géppuskaszájú, kellemetlenül izgága, de éppen ezért - mérsékelten - vicces Antonio Banderasnak (akit aztán végül csak besoroz, mert jól jön egy kis comic relief Sylvester Savanya mellé, ugyanis Stallone ebben az epizódban már egy kivert kutyánál is kevesebbet mosolyog), utána pedig kellemetlen párbeszédek és teszetosza akció-morzsák közepette várja a csodát. Ennek köszönhetően a nézőtéren is idő előtt fogy el a pattogatott kukorica, és immáron a vásznon túl is a csodát várják, azt, hogy mikor fejezi be Schwarzenegger a háttérben való ácsorgást, és vesz kézbe valami nagyon hangosat, mikor tűnik fel a beígért Jet Li, mikor (han)szólózik be a képbe Harrison Ford, és mikor engedik vissza a játékba a Statham/Lundgren/Snipes/Couture/Crews-ötöst.

Szerencsére az utolsó fél órában azért elszabadul a pokol, hogy valamelyest kárpótoljon az első 75 percért, és ekkor már a másodfilmes Patrick Hughes is mutat némi rendezői skillt, az operatőr is kezd ráérezni, mit filmezzen, a vágó is felébred álmából, és már-már azt hinnéd, egy rendes akciófilmet látsz, de aztán rádöbbensz, hogy túl sok embert próbálnak a szemed előtt mozgatni (mert ekkor már a régiek és az újak egyaránt kockázzák a népet), ezért aztán a csapat fele hol eltűnik (vajh mihez kezdett Lundgren és Snipes Couture a begyűjtött tankkal?), hol egy helyben ácsorog (az egyik újonc eme akciójelenet 90%-át egy liftaknában lógva tölti), hol hozza a második rész szintjét és állva (ülve) lő. De a bontás többnyire így is működik - és még a vér se hiányzik, hisz a kicsi-a-hulla-rakás mentalitás amúgy is rajzfilmszerű.

S mindentől függetlenül továbbra sem lehet elmenni a film nosztalgiaértéke mellett, csakhogy immáron nem csak az a gondolat fogalmazódik meg az emberben, hogy "de jó is volt ilyen filmeken felnőni", hanem vele párhuzamosan az a fészkelődős kérdés is, hogy "mit szerettem én ezeken a filmeken?!" Nehéz már ezt megmondani. Lehet, hogy én már tényleg túl öreg vagyok ehhez a szarhoz.

Kövess minket facebookon és twitteren!