Azt hittem, ezeket a sorokat majd a "még mindig cseng a fülem" parafrázissal indítom majd, hogy jól megadjam az alaphangot a gépzsírral és glicerinnel rendesen megkent élményem tollba mondásának (ez itt egy képzavar, tudom), de hogy ez a szófordulat elmarad, az csak a kisebbik meglepetés.

Ennél sokkolóbb, ha szabad ilyen túlzásokba esnem, hogy az elmúlt néhány órában legyűrt double feature ellentétes előjelű élménnyel áldott meg, mint amit előzetesen megjósoltam volna mind nekik, mind magamnak. És ha már önző módon magamról beszélek, akkor maradok is a témánál: mindig is jobban érdekelt a jelen és a jövő, mint a múlt, de soha nem felejtettem el, honnan jöttem. Nem felejtettem el a kézről kézre adott videokazettákat, melyen sokszor másolt, hangalámondással kísért kiadásban követhettem nyomon Arnie vagy Sly kalandjait, de soha nem Arnie és Sly kalandjait, pedig a 80-as években nem volt olyan ember, aki ne erről álmodott volna. Nem felejtettem el az iskolai vitákat arról, hogy melyikük győzne egy bunyóban, és a 15 forintos képeket sem, melyek jóval többet értek tényleges áruknál, pedig az se volt éppenséggel kismiska az akkori zsebpénzekhez mérten.

Úgy tűnik, Stallone és a többiek sem felejtették el, honnan jöttek, de arról sajnos megfeledkeztek, hová érkeztek. Egyszer meg lehet idézni a gyerekkort, annak minden naivitását és báját (még ha eközben testrészek hullnak szerteszét, hisz fiúkról beszélek itt nem holmi anyámasszonykatonákról); szóval eme múltidézés először frissnek tűnik, főleg ha mindezt az alkotók részéről is egyfajta reneszánsz hozzáállás kíséri (öregek vagyunk, de igazából nem is!), ám a második körben ennyi már nem elég. Egyszerűen nem lett volna szabad kizárólag arra feltenni a folytatást, hogy a "több=jobb", mert ez már évtizedekkel ezelőtt is csak akkor működött, ha a forgatókönyvön James Cameron neve díszelgett.

Márpedig pontosan erről van szó az EX2 esetében: az amúgy is több soros szereplőlitániára felkerült Jean Claude van Damme és Chuck Norris neve - miközben a fiatal generáció Thor öccsén, Liam Hemsworthön lóghat, ha úgy tartja kedve -, és a bennem tomboló gyerek előzetesen már bokszolt is egyet a levegőbe örömében, de aztán a moziban ülve azon keseregtem, hogy az egyébként meglehetősen fáradtan helytálló adalék bizony a már jelenlevők rovására ment. Az első EX-ben Terry Crewsnak és Randy Couture-nak is volt dolga, sőt még karaktere is, és ez egy tök jó húzás volt Sly részéről, lévén ezek a srácok most is abba a B-vonalba tartoznak, ahol ő is, meg a többi egykori nagymenő is megfordult; ezúttal Crews és Couture csak ott vannak, az utóbbinak talán még szövege sincs; és a trimmelés nem csak őket érinti: az első film egyetlen igazi (kettős) cameót kínált, az viszont parádés volt, a folytatás viszont alig több, mint vendégszereplők sorozata, mintha csak valami nagy költségvetésű talk show-t néztem volna, melyben ilyen-olyan szintet képviselő hírességek adják egymásnak a kilincset, meg a játékidőt. És Stallone a házigazda. Hol itt a csapatmunka, kérem?

Tudom, tudom, merész dolog egy olyan film esetében elővenni a forgatókönyvet, melynek lényege kb. a "track'em, find'em, kill'em" darában összefoglalható, és becsületszóra nagyon alacsonyra helyeztem a lécet, de azt még én se tudom elnézni, hogy egy akciójelenet közepén egyik-másik figura egyszerűen eltűnik a képből, de azt sem, hogy a főgonosz minden ok nélkül életben hagyja a címszereplőket, de azért az egyikőjüket megöli, csakhogy szerezzen magának tucatnyi igen csak veszélyesnek tűnő ellenséget. Nem lehetett volna a ebbe a jelenetbe berakni egy ad hoc robbanást, hogy szerencsétlen Van Damme (mert ő játssza a film villainjét, akit úgy hívnak: Vilain) ne tűnjön már ennyire maflának?

És miért kell nekem ilyen dolgokon lamentálnom, ahelyett hogy gigászi akciókon és szemérmetlen utalásokon csüngenék szélesen vigyorogva? Miért érzem kínosnak, hogy Arnold 10 percesre kibővített cameójában kétszer is elhangzik az "I'll be back" referencia? Miért kell az órámat néznem, miközben a szereplők arról diskurálnak, hogy kinek mi a kedvenc kajája (de tényleg)? A megoldás egyszerű és szomorú: a film sem akcióban, sem egysorosokban nem képes felvenni a versenyt elődjével, így aztán a figyelmetlen néző pikk-pakk azzal a felismeréssel szembesülhet, hogy mennyire megfáradt is ez az egész, és az a bizonyos benne rejlő kisgyerek már rég elment aludni.

Gondoltam, a fogantatásától kezdve szükségtelennek érzett Total Recall remake majd segít jobb színben feltüntetni Stallone feláldozható filmjét, hisz Verhoeven eredetije az akkoriban pályája csúcsán terpeszkedő Arnolddal maga volt a megismételhetetlen erőszakorgia, melyről az utóbbi nem is sejtette, hogy az előbbi egy szatíra tomboló bábjával tette, amely Hollywood és Amerika arroganciáját és felsőbbrendűségét karikírozta. Az újrát szponzoráló Sony nem akart ilyen képet festeni, főleg nem ebben a korban, amelyben az amerikai lobogó már nem olyan makulátlan, mint két évtizede.

Übermensch helyett egy, a képességeitől maga is meglepődő katona a főhős; Jason Bourne a jövőben, ha úgy tetszik, és ugyan ez a figura még mindig fényévekre van Dick paranoid kisemberétől, de már közelít hozzá. Colin Farrell jóval kisebb és szikárabb, mint Arnold, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szívós: ugyanakkor ő inkább menekül, nem pedig felszámol, és Len Wiseman elképesztő kalandparkot biztosít ehhez a spurihoz: ugyan a Total Recall vagy tucatnyi sci-fitől kölcsönöz az I, Robottól kezdve a Balde Runneren át a Minority Reportig, mégis több egyéni ötlet van benne, mint az elmúlt öt év hasonszőrű próbálkozásaiban együttvéve, és ha a sztori nem is képes kilépni az eme a fentiekben már többször is megidézett előd árnyékából, hát ez az ötletbazár - legyen szó látványtervekről, vágás- és kameratrükkökről vagy akciókoreográfiáról - elegendő ahhoz, hogy a film végig lekössön annak ellenére, hogy jó előre sejthető a végkimenetel.

Ebből a verzióból hiányzik a Mars, s nincsenek mutánsok sem, a cselekmény mégis az 1990-ben készült elődben felvázoltat követi nyomon, néha már-már görcsösen ragaszkodva hozzá; például a középtájon bedobott narrátor, aki arról próbálja meggyőzni a főhőst, hogy ez az egész csak álom, ezúttal totálisan mellémegy (minek a duma, mikor ott van a fegyverarzenál?), ráadásul az előtte-utána pörgő narratívát is csúnyán felrúgja. De vannak még ennél is közvetlenebb utalások: a hárommellű csajjal, gondolom, ti is találkoztatok, de van egy másik, ami ennél sokkal, de sokkal jobb, és bűn lenne most megneveznem, úgyhogy csak annyit, hogy az útleveles résznél jól figyeljetek!

Michael Ironside és Sharon Stone karaktere összeolvadt, ami nem rossz húzás, hisz kőkemény csajgonoszból még ebben az emancipált korban sincs túl sok, s Jessica Bielbe is sokkal könnyebben bele lehet szerelmesedni, mint Rachel Ticotinba. Hogy kibe? Na, erről van szó. A film fantáziadúsan, nyüzsgő részletgazdagsággal és már-már hitelesen jeleníti meg egy lehetséges jövőt a legalsó szinttől a legfelsőig, ugyanakkor jókora öngólt rúg magának azzal, hogy a sűrű felhőzettel és gyilkos porral beborított fertőzött területeket alig néhány kilométerre helyezi az utolsó lakható birtokoktól: nem lehet nem arra gondolni, hogy egy kis szél mekkora pusztításra lenne képes.

Megtekintés előtt jó lett volna beülni a Rekallhoz, és átmenetileg törölni az eredeti film emlékét, hisz a fenti sorok is leginkább a méricskéléssel vannak elfoglalva, ezt hiába is tagadnám. Ha nem azokat a fordulatokat láttam volna visszaköszönni, melyeket anno egész éjjel bogozgattam (hülye kis tinédzser voltam, na), akkor talán az amúgy bitang jól összerakott világ és akciójelenetek is egy nagyobb élmény részesei lettek volna, nem pedig azok helyettesítői. Így aztán ahhoz az emlékhez, melyet a filmre bevittem, csupán közepesnél kevéssel jobb élmény társult.