Elég sokan hajtanak ugyanarra a titokzatos gömbre. Például Ronan, a világhódító harcos (Lee Pace), aki valójában Thanosnak (Josh Brolin) jelent, mint anno Loki a Bosszúállókban. Ugyanerre a mütyürkére vadászik Peter Quill, a galaxis szerte körözött tolvaj (Chris Pratt), valamint a Gyűjtő (Benicio del Toro) is, aki rengeteg pénzt fizetne annak, aki elhozza neki eme csecsebecsét. A nagy hajsza közepette fura kompánia verbuválódik Quillből, Draxből, a bosszúszomjas óriásból (Dave Bautista), Mordályból, a laboratóriumban nevelkedett kreatúrából (Bradley Cooper), Grootból, a két lábon járó szobanövényből (Vin Diesel), valamint Gamorából, az életveszélyes fejvadászból (Zoe Saldana). Eleinte a pénzre hajtanak, de aztán rájönnek, hogy sokkal nagyobb a tét némi dellánál.

A Marvel-filmek sematikusak, ez nem vitás. Van egy (vagy több) különleges figura, akit eleinte önző érdekek vezérelnek, hogy aztán egy ilyen vagy olyan traumát követően ráébredjenek arra, hogy tehetségüket egy nagyobb jó érdekébe kell állítaniuk. Eme recept alól talán csak Amerika Kapitány a kivétel, aki kezdetektől fogva eme nagyobb jóért akar küzdeni, csak nem hagyják. Peter Quill egy szoknyapecér tolvaj, Han Solo egyenesági leszármazottja, csak a kisfiús kalandvágyon túl a hormonok is hajtják. Persze eme nemtörődömség mögött egy magányos lélek lapul, aki görcsösen kapaszkodik azokba az emlékekbe, melyeket azóta őriz, hogy kiskorában elragadták a Földről. Mielőtt elgondolkodhatnál azon, hogy vajh miért nem tért vissza oda soha, ha már szabadon jár-kel az univerzumban, a film cselekménye iszonyú erővel kezd pörögni, mi több, első percétől fogva dübörög - még a Bosszúállóknál is több karaktert mozgatva -, és ugyan kezdetektől fogva tudod, hová fut ki mindez a nagy csapatépítéstől kezdve a gömbalakú MacGuffin felfedezésén át a végső nagy egymásnak feszülésig, a film mégis olyan utazást kínál, melyből nem akarsz majd kimaradni.

Megmondom, miért. A Marvel-filmek sematikusak ugyan, mégis újra meg újra olyan kockázatot vállalnak, melyet egyik más stúdió sem mert korábban (most meg hanyatt-homlok próbálják lemásolni a képregényfilmes ház receptjét): ekkora méretben, ilyen formátumban nem bejáratott rendezőkkel, leírt vagy tök ismeretlen színészek főszereplésével, másodvonalbeli hősökkel nagyon nagyot - több évre, évtizedre kiterjedő történésfolyamban, több tucatnyi, egymással összefüggő filmekben - álmodva. És A Galaxis Őrzőivel a Marvel minden eddiginél nagyobb kockázatot vállalt.

Adva van egy meglehetősen rétegterméknek számító képregény, amely épp akkoriban újult meg, mikor a Vasember becsörtetett a mozikba. Eme képregény a Földtől messze elrugaszkodva, ismeretlen univerzumokban játszódik - egyedüli kapocs a Terrához meg úgy általában az emberi fajhoz Peter Quill, akit gyerekkorában csakliztak el otthonról. És persze van benne egy beszélő fa, egy zöld fejvadász és egy felfegyverzett mosómedve. Ki az a hülye, aki ebből filmet forgatna? Nos, a választás talán még az alapanyagnál is szürreálisabb: Joss Whedon javaslatát követve a Marvel azzal a James Gunn-nal ült le tárgyalni, aki a Trománál kezdte karrierjét, rendezői bemutatkozása egy, a nyolcvanas évek bodyhorrorjával kokettáló ízléstelen zsánerkomédia volt (amúgy imádom), legutóbbi munkája ugyan éppenséggel szuperhősfilm, de az a típusú morbid parafrázis, mellyel a képregényrajongó közönségnek csupán nagyon kis szelete tud azonosulni, és nem mellesleg a főszerepet Rainn Wilson alakította, akibe nem sokan látnánk bele bármilyen hőst.

De szerintem néhány évvel ezelőtt még Chris Pratt-tal is így voltunk, akit leginkább vígjátékok pufi mellékszereplőjeként ismerhettünk, meg persze a Városfejlesztési osztály Andy Dwyereként. Gunn is szkeptikus volt vele kapcsolatban, aki saját bevallása szerint halálra volt rémülve attól, hogy a Marvel ekkora projektet bízott rá, miközben azt is elárulta, hogy olyan, mint akit erre a filmre terveztek volna. Képregényekből tanult meg olvasni, a lakása kertjében mosómedvék tanyáznak, meg a szokásos duma, de ami a legfontosabb, hogy pontosan tudta, hogy kell megragadni ezt a szürreális alapszituációt.

Ismerősen, de mégis utánozhatatlanul. Adva van egy világ, melyben találkozik a modern képregényfilmek piszkos-koszos világa a régi korok színkavalkádjával - gondolj itt a 60-as évek írott és mozgóképes sci-fijeire, elsősorban a Star Trekre -, mindez elképesztő kreativitással realizálva, töltsd fel ezt a világot olyan típusfigurákkal, melyek nem paródiák, mégis szellemesek - talán azért, mert véresen komolyan veszik magukat, talán azért, mert van bennük egy kis egészséges önirónia, vagy pedig szimplán csak taplók -, adj hozzá teljesen trendkívüli popkultúrális utalásokat (mert ki a francot érdekelnek a 80-as évek olyan ciki bálványai, mint Kevin Bacon karaktere Gumilábból?), hol infantilis, hol korhatárt tágító poénokat, és mindezt fűzd fel a néhány bekezdéssel korábban már ecsetelt cselekmény-juggernautra.

Az eredmény: a nyár, mi több, az utóbbi évek egyik legkülönösebb hollywoodi családi filmélménye, amely úgy tud minden ízében friss lenni, hogy egyetlen pillanatában sem váratlan. Szeretni fogod.

Kövess minket facebookon és twitteren!