- SPOILERMENTES -

Tíz év telt el azóta, hogy majominfluenzának hála az emberiség megtizedelődött. Nem lehet tudni, hányan maradtak életben, a túlélők kisebb-nagyobb közösségekbe tömörültek, és a civilizáció romjain építkezve próbálnak valamit újrakezdeni. A Caesar (Andy Serkis) által vezetett intelligens majmok is csak a kezdeteknél tartanak: kommunájuk ugyan egyre jobban gyarapszik, de még nem döbbentek rá arra, hogy az intelligenciának vannak negatív hozadékai, olyan dolgok, melyek az emberiséget is térde kényszerítették. És ezt a feszültséget tovább szítja, hogy emberek egy csoportjának pont Caesarék otthonának közelében akad létfontosságú dolga.

A legújabb hollywoodi trendeknek köszönhetően egész sor új szakkifejezést kellett megtanulnunk, melyeket aztán kedvünkre, egészen pontosan a stúdiók kedvére kombinálhatunk. Ennek megfelelően a Forradalom egy reboot sequelje, magyarán egy bejáratott portéka nulláról történő indításának következő állomása. Ezen kívül rendkívül fontos fegyvertény abban a szintén új keletű vitában, hogy Hollywoodban nincsenek már eredeti ötletek. Már hogyne volnának? A technológia fejlődésével együtt az alkotók a fantáziájukat is sokkal jobban el tudják engedni - Keanu Reeves el tud hajolni a golyók elől, Hugh Jackman testéből növények tudnak kinőni, Sandra Bullock pedig el tud sodródni az űrben -, és ugyan a látvány gyakorta megy minden egyéb rovására, azért vannak olyan kivételek, melyek a történet, a karakterek, a hangulat és/vagy a feszültség szolgálatába állnak.

Nos, a Forradalom ilyen kivétel. 2011-ben a Lázadás nem csupán lenullázta, de teljesen új alapokra helyezte A majmok bolygója-franchise-t, és minden görcsössége, bakija ellenére nem lehet tőle elvenni bizonyos érdemeit, melyeket a Forradalom is továbbvitt - immáron levetkezve a gyermekbetegségek nagyját. Az van ugyanis, hogy ezek a filmek tulajdonképpen nem majmokról szólnak, hanem emberekről: egyénekről és úgy általában a társadalomról. Pontos és nem túl pozitív, de azért nem minden reményt nélkülöző képet festenek az emberiségről, az emberségességről, arról, hogy honnan jöttünk, hol tartunk és mivé válhatunk; ugyanakkor mindkét film nagyon izgalmas, a hatalomért folytatott stratégiai harcot mutat be - mondhatni úgy, mint a Trónok harcában, csak kevesebb cicivel és több majommal.

A majmok pedig immáron majd minden képkockán ott vannak - és tényleg ott vannak, ami nem csupán az elképesztő szintre fejlődött megjelenítésnek köszönhető, amely Andy Serkis, Toby Kebbell (aki a filmben mint ember is feltűnik) és a többiek, valamint az FX-művészek szövetségének bámulatos gyümölcse, hanem annak is, hogy ezek a karakterek baromi jól meg vannak írva. Döntéseiket átérzed és megérted, könnyeiket látva gombócot érzel a torkodban, dühüket látva összeszorul az öklöd. Ezúttal a humán oldal is erősebb, habár az emberiség és a fia jövőjén dolgozó Malcolm (Jason Clarke) és a hasonló célokért küzdő, azok eléréséért jóval keményebb döntéseket is meghozni képes Dreyfus (Gary Oldman) inkább típusok, mint figurák, de olyanok, melyeket szívesen magáévá tesz az ember.

A cselekmény gördülékenyebb, az akció pazarabb, a rendezésben több az egyéni vonás, és alapvetően a koncepció is bátrabb: Matt Reeves (Cloverfield), aki Rupert Wyattet váltotta a rendezői székben ragaszkodott ahhoz, hogy a film tíz évvel az első után, egy apokalipszis-közeli világban játszódjon, ám ezt a világot nem feltétlenül az emberek, hanem a majmok szemszögéből mutassa be - az első humán karakter kb. 15 perc után lép be a történetbe, és gyakorlatilag mindvégig másodhegedűsök maradnak. Ugyan a teátrális megoldásokat sem nélkülöző végjáték jó előre látható, és néha a párbeszédeket is már előre be lehet tenni a figurák szájába, a fentiek gondoskodnak arról, hogy a hatás ne maradjon el.

És ezzel még nem ért véget a történet, ám ha igaz az, hogy a 2016-ra tervezett folytatásnak simán csak az lesz a címe, hogy A majmok bolygója, akkor túl sok jót tényleg nem jósolnék az emberiségnek.

Kövess minket facebookon és twitteren!