A Tűzgyűrű után már nem lehet szuperlatívuszokban beszélni Guillermo del Toróról, de egy biztos: ha horrorról van szó, ez a fickó ismeri a dörgést.

A Berlinből New York-ba tartó járaton történik valami. Bár a repülőgép látszólag rendben megérkezik amerikai végállomására, az irányítótorony képtelen kapcsolatba lépni a sötétbe burkolózó, hideg motorral a kifutón veszteglő járművel. Mondanom sem kell, pár perc múlva már ott nyüzsög az összes hárombetűs szervezet, melyek közül a járványügyiek léphetnek először a fedélzetre, ahol a kétszáz halott között találnak négy túlélőt.

Így kezdődik az FX csatorna új, 13 részes horrortripje, amelyhez Guillermo del Toro és Chuck Hogan közös, vámpírvírusos regényciklusa szolgáltatta az alapokat. A környezetemben élők intő szavára hallgatva, jómagam bele sem kezdtem a trilógiába, de akinek nem tetszett az írott szó, most kicsit fellélegezhet. Ha a regény nem is, a film pontosan az a médium, amelyben del Toro igazán otthon van, ráadásul a The Strain esetében tényleg elengedhette magát.

Erre szükség is volt, mert hát egy olyan sztori, amelyben nyüzsögnek a vámpírok, feltámadnak a halottak és még a nácik is megjelennek, nem csak vizuálisan erős rendezőt kíván, hanem olyat, aki ebből a b-filmes eszköztárral felvonuló tésztaszerűségből valami fogyaszthatót képes gyúrni. Ebben nincs is hiba, del Toro kezei között a lefulladásra predesztinált gépezet olyan olajozottan és lazán működik, hogy szinte szempillantás alatt eltelik ez a felvezetésre szánt 70 perc.

És most nem kellett beérnem annyival, hogy kaptam egy dinamikus és látványos zsánerfilmet, amelyik pusztán a külsőségeiből akar megélni. Nem, del Toróék arra is ügyeltek, hogy elkerüljék a műfaj unalomig ismételt közhelyeit, hogy helyette új színt vigyenek ebbe a mostanában sokat csépelt zsánerbe. Azt persze nem mondom, hogy a The Strain találja fel a spanyolviaszt, de most tessék elfelejteni a közelmúlt tévés- és mozis vámpírjait a hozzájuk kapcsolt émelyítő romantikával és finomkodással együtt.

Ez egy horror, amelyben mondanivaló helyett vér van... meg apróbb esetlenségek (a mindent tudó öreg, akinek senki nem hisz; a csökönyös tudós; néhány sután elhelyezett ijesztgető hangeffekt, és a családi száltól is tartok, mert őket majd biztos meg kell menteni), de ha a problémák a későbbiekben is maximum ennyiben merülnek ki, az nem fogja elrontani a következő három hónapra kimért szórakozást.