O caos é uma ordem por decifrar.
A Nobel-díjas portugál író, José Saramago The Double című regényéből származó idézet annyit tesz, a káosz nem más, mint megfejtésre váró rend. Dennis Villeneuve nem csak a történet alapjait, de az idézett mondat szellemiségét is kölcsönvette új filmje készítésekor, a tavalyi esztendő egyik kiemelkedő alkotását rendező direktor új művében olyan mélyre merészkedik, ahol előtte Lynch és Cronenberg jártak. Egy biztos kézzel levezényelt thriller után az Enemy nem is lehetne élesebb váltás, a számos hasonló tulajdonság ellenére is a periódusos rendszer túlsó végéből érkező alkotás ékes bizonyítéka, hogy az ipar nem kerekedett még felül a művészeten.
Bár Villeneuve az elmúlt évtizedben több remek alkotással is megörvendeztette a nagyérdeműt, Prisoners című filmje okán sikerült elérnie, hogy tömegek jegyezzék meg a nevét. A gyermekrablási ügyet a tehetetlen rendőrségtől saját kezébe vevő apa figurája körül forgó történet ritkán dicsért, számomra mégis egyértelműen legerősebb pontja Jake Gyllenhaal alakítása volt, így az újabb közös munka híre bizalomra és várakozásra talált. Az unalmas hétköznapokat túlélő történelemtanár egy nap meglátja saját magát egy filmben, majd őrült nyomozásba kezd, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. Ki ez a férfi? Egy klón? Egy ikertestvér? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.
Az Enemy történetét ajándék megérteni, felfedezni rejtett utalásait, belélegezni sajátos atmoszféráját, napokon, heteken át magunkkal vinni az élményt. Villeneuve filmje azon ritka művészeti alkotások egyike, amelyekben semmi nem történik véletlenül, minden tekintet, szó, sóhaj és tárgy jelképes, szimbolikus jelentéssel bír, a teljes értelmezéshez pedig nyitott szemmel kell járnunk. Ez volna az, amiért a film, mint művészet jogosult a létre, és ez volna az, amitől végtelenül elszoktunk, mert el kellett szoknunk. Egy alkotó személyén átpréselt szólni vágyás, egy szándék arra, hogy valamit hozzáadjunk a világhoz, hogy szebben és jobban adjuk majd vissza, amit kölcsönkaptunk.
A kanadai rendezőt és csapatát ugyanaz a tűz hajtja, Jake Gyllenhaal megdöbbentő, két egészen eltérő karaktert is kifogástalanul megtestesítő játéka, Danny Bensi és Saunder Jurriaans nyugtalanító, őrjítően kimért zenéje és Nicolas Bolduc barnás, fülledt képein túl Javier Gullónt illeti a legtöbb dicséret. Bár alapjait Saramago regényéből veszi kölcsön, olyan ötletekkel, szimbolizmussal és változtatásokkal tölti fel, hogy végül alig lehet ráismerni. Gyllenhaal mellett egészen zseniális munkát végez Mélanie Laurent és Sarah Gadon, mint a film női főszereplői, az édesanya szerepében pedig nem más látható, mint a nagyszerű Isabella Rossellini.
Az Enemy megosztó film. Türelmet és megértést igényel, készen kapott matéria egyszerű elfogadása helyett gondolkodásra, átélésre sarkall, zavarba ejt, felkavar és magadra hagy, hogy a magányodban megértsd, mit is láttál. Elismerésre méltó és inspiráló, ahogy Villeneuve a zajos siker nyújtotta opciók tengerében képes volt egy ennyire veszélyes és bizonytalan alkotásba fogni, Refn mintáját követve feláldozni a financiális érdekeket a kreálás oltárán. Az Enemy kiváló, hibátlan filmművészeti alkotás, minél kevesebb előismerettel készülünk a befogadására, annál hatalmasabb erővel sújt le ránk úgy, ahogy csak a legkiválóbbak képesek.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
