Az életnek ára van. Van, amikor örökké tartó gyötrődés és bűnhődés, máskor pedig egy vállvonás, vagy még annyi se. Egy kis mozi kis termében láttam az Isten városát, és mikor a film egyik jelenetében Kicsi Zé (Firmino da Hora) azért végez valamelyik csicskájával, mert az nem képes elhallgatni, hirtelen felindulásból... felnevettem. Zavarba ejtő élmény volt. Az egyik pillanatban a srácnak még járt a szája, a következőben pedig már halott volt. Lehetett vagy 16 éves. Persze, a reakcióm szúrós tekinteteket váltott ki a mozi körülöttem ülő közönségéből, de én annyira nem tudtam mit kezdeni a jelenet abszurditásával, hogy ilyen váratlanul, ilyen lehetetlenül reagáltam. Aztán persze rám jött a hidegfrász, mivel ott és akkor megértettem, hogy az életnek néha rohadtul nincs ára.

Az első filmes Fernando Meirelles filmjét, mellyel letaglózta a fél világot, a kritikusok nem győzték Tarantino munkásságához vagy a Nagymenőkhöz hasonlítani. Oké, az addig rendben van, hogy az Isten városa főhőse is olyan kommentárral kíséri végig az több évtizedet felölelő eseményeket, amely az elemző és az intim között ingázik, Kicsi Zé életveszélyes kiszámíthatatlansága pedig Scorsese gengszteropuszának Tommyját idézi,ám az Isten városa sokkal intenzívebb, magával ragadóbb élmény, mint amerikai testvérei. Ez talán azért van, mert klipes narratívája mögött vagy inkább annak ellenére fájóan, arcba mászóan naturalista.

A hatvanas évek elején Rio de Janeiro polgármesterének elege lett abból, hogy a citynek bérelt helye van a világ legszegényebb városainak nem túl impozáns toplistáján, ezért elhatározta, hogy ha már felszámolni nem tudja, legalább kitelepíti a szegénységet. A város külterületén épült favelákba (a gettó brazil megfelelője) száműzte a nem kívánatos lakosságot, s körülbelül ennyit tett. A favelák teljesen magukra maradtak, önálló életet éltek, saját törvényeik voltak. Meirelles filmje Rio leghírhedtebb kerületében, Cidade de Deusban, azaz Isten városában játszódik. Meg kell hagyni, dallamos neve van.

Szóval a filmnek van egy narrátora, Petárda (Alexandre Rodrigues), aki mióta az eszét tudja, NEM akart gengszter lenni. Ő csak hobbijának, a fotózásnak szeretne élni, becsajozni, füvet szívni a vízparton, s élni, mint hal a vízben. Úgy tűnik azonban, hogy Isten városának más tervei vannak vele. Gyermekkori játszópajtásai, Bené és Kicsi Zé az évek során a favela mindenható drogbáróivá küzdik fel magukat: véres módszereiktől hangos a környék. A trió útja többször keresztezi egymásét, de a hatalmasok nem nagyon törődnek a hobbifotóssal, aki a háttérből dokumentálja az eseményeket. És azokból van rendesen.

A kerületek közötti háború elkerülhetetlen, amit ráadásul belső viszálykodás is megfejel, hisz sokan pályáznak Kicsi Zé királyi pozíciójára. Isten városa gyakran cserél uralkodót: a vezetők nem idősebbek 18 évnél, katonáik pedig nem ritkán 9-10 évesek, s már a 7 éves kisfiú is fegyvert lóbál kezében. A rendőrség meg sem próbálja megakadályozni a gangháborúkat, inkább a könnyű profit és a "hadd hulljon a férgese" elv reményében fegyverrel látja el a bandákat. Isten városára még az "ember lesz ember farkasa" ősi tétele sem könnyen értelmezhető, ugyanis hol van itt az ember?

Az élet a favelákban azért nem csak halálról szól. Mivel ezeknek a srácoknak nincs se jövőjük, se pedig lehetőségük arra, hogy kitörjenek, ezért aztán könnyen veszik az életet. Nem csupán a másét, a magukét is. Számukra Isten városa olyan, mint a Paradicsom: bármit megtehetnek, és nem kell törődniük a következményekkel. Mint A legyek ura népe droggal, szexszel meghintve. Csábító és bűnös, gyilkos és gyermeki. Fernando Meirelles jó érzékkel ragadja meg filmjében ezt a meghökkentő kettősséget. Könnyen lehet, hogy Kicsi Zénél vérengzőbb gengszterrel még nem nagyon találkozhattál a filmvásznon, viszont a filmnek vannak olyan percei, mikor infantilis esetlenségén mosolyogva nem hogy nem félsz majd tőle, de jó eséllyel megszánod. Mintha csak egy tinivígjáték lúzerét látnád - hatalmas tűzerővel.

A rendező 43 éves volt, mikor először vette kézbe a Cidade de Deuscímű könyvet. Ezt megelőzően szinte semmit sem tudott a favelákról és a drogháborúkról, nem is nagyon foglalkoztatta ez a téma. Számos szappanopera-fejezettel, reklámfilmmel a háta mögött azonban Meriellesvalami többre vágyott, s nem gondolta volna, hogy e könyvben fogja megtalálni azt, amit régóta keresett. A regény szerzője, Paulo Lins Isten városában nőtt fel, s valahogy sikerült onnan kiszabadulnia, hogy aztán nyolc éven át dédelgesse a leírt történetet. A könyv bestseller lett Brazíliában (az akkori elnök úgy értelmezte, mint a nép segélykiáltását), ám Meirellesig senki sem gondolt arra, hogy a több szálon futó, rengeteg szereplőt mozgató történet-szövevényből filmet lehetne forgatni.

A rendező azonban elszánt volt. Mikor először látogatta meg Isten városát, egy fiú ugrott elé kezében túlméretezett pisztollyal, arcán hideg elszántsággal. Talán azt hitte Meirellesről, hogy rendőr? Vagy hogy azért tárgyal a helyi drognepperekkel, mert szeretné pénzét piszkos ügyletekbe fektetni? Meirellest rengeteg ember vette körül, de ez szemlátomást nem tántorította el szándékától a fiút. Csupán a rendező idegenvezetőjének hidegvérén múlott, hogy a találkozása nem torkollott vérengzésbe. Talán más rendezők azonnal felhagytak volna filmtervükkel, de nem így Fernando. Miután a szívverése visszatért normál sebességre, teljes erőbedobással vetette be magát Isten városába.

Több mint kétezer helybéli fiatal közül választotta ki azt a kétszázat, akik végül szerepet kaptak a filmben. Nem várt tőlük mást, csak azt, hogy önmagukat adják. A rendező később azt nyilatkozta, hogy a film dialógusainak 70 százalékát a helyszínen rögtönözték: a gyerekek sokkal jobban megértették a karaktereket, mint a direktor, így aztán Meirelles hagyta, hogy a srácok tegyék a dolgukat, ő pedig, mint Petárda, a háttérből dokumentált. Természetesen nem elégedett meg néhány kamera felállításával: a film forgatása, s az utómunkálatok során bevetette mindazt a jártasságot, amit videoklipek rendezése közben szerzett. A lidérces tartalomból, a realista közegből és a trendkövető, esetenként trendalakító rögzítésmódból alakult ki a film egyéni narratívája, melyet tévesen összevethetnénk Tarantinóéval, ám míg az ő filmjei egy fantáziavilágban játszódnak, addig az Isten városa maga a véres valóság.

Mértéktelen erőszak, anarchia, az emberi értékek sárba tiprása: az Isten városa kendőzetlenül tárja fel eme fájó és kétségtelenül lebilincselő témákat, ám esze ágában sincs ítéletet hirdetni, Meirelles filmje mégis több egyszerű tablónál: érdekfeszítő látlelet, társadalmi pszichoanalízis és egy letaglózó erejű gengsztertörténet. Letaglózó és - kár is tagadni - pokolian szórakoztató.

Kövess minket facebookon és twitteren!