Chilében embert ölnek, Korzikán lopnak a jobb élet reményében, miközben a magyarok a még jobb élet reményében lopnak és ölnek az önköltségen forgatott új akció-vígjátékban.

Embert ölni (Matar a un hombre, To Kill a Man, 2014)

Mindig rosszkor, mindig rossz helyen, ebből áll Jorge családjának élete. Az egyébként tisztességes, középosztálybeli munkáscsalád a környéken tanyázó utcai bandák kereszttüzében kénytelen tengetni mindennapjait. Az ellenük irányuló támadások többnyire kimerülnek egy-egy megalázó beszólásban, de egyik este tettlegességig fajul a dolog. A fia születésnapjára hazatérő Jorge-tól elveszik a pénzét és a létfontosságú inzulinkészletét is.

Fia kioson, hogy legalább a gyógyszereket visszaszerezze, de a bandavezér, Kalule lelövi a fiút, aki bár súlyosan megsebesül, túléli az incidenst. Jorge felesége a férjét hibáztatja, aki ha "férfiasan kiállt volna", nem történt volna tragédia. Kalule börtönbe kerül, de két év múlva újra visszatér, a család pedig kénytelen tovább tűrni a támadásait. Jorge eddigre már elvált a feleségétől, aki azóta sem tekint igazi férfiként rá, Kalule újbóli felbukkanásával pedig végképp elveszti minden férfiúi méltóságát.

Jorge "impotenciájához" társul a bürokráciában elvesző rendőrség tehetetlensége, ami arra ösztönzi a mindenki szemében levitézlett férfit, hogy újra visszanyerje alfahím pozícióját és maga oldja meg az egyre kilátástalanabb helyzetet.

Társadalmi problémák keverednek tehát személyes drámákkal, és bár értékelem ezek kidolgozottságát, a filmet mégsem sikerült szeretnem. Nem arra vágytam, hogy érzelmeket erőltessen rám, az ilyen filmekkel úgyis tele a padlás, de a hangsúlyos mondanivalón túl azért kellett volna valami plusz. Valami, ami kicsit közelebb hozza a nézőt akár a cselekményhez, akár a karakterekhez; vagy legalább olyan érzést kelt, hogy ezt még nem láttuk ezelőtt. De ebből semmi nincs meg benne, így pedig az alkotást tényleg csak elismerni lehet, szeretni kevésbé.

Apacsok (Les apaches, 2013)

Korzika déli részének nyaralóparadicsoma alapvetően torz társadalmi képet mutat, a gazdag turisták és az őket kiszolgáló, többnyire muszlim bevándorlókból álló helyi szegények között óriási szakadék tátong. A történet főszereplője Aziz, aki a családja gondjaira bízott nyaralót gondozza, ahol néha azért ki is élvezi barátaival az üresen álló luxuskéró adta lehetőségeket. Az egyik ilyen titkos buli eldurvul, és a fiú ismerősei meglovasítanak pár holmit, köztük két antik puskát is.

Az időközben felbukkanó tulajdonosoknak persze feltűnik a lopás, de a rendőrség helyett a helyi ingatlanpiac kiskirálya veszi kézbe az esetet. Aziz megijed és visszaad mindent, társai azonban ragaszkodnak az értékes fegyverekhez, melyek eladásából egy jobb élet lehetőségét várják. Bár Aziz nem árulja el kilétüket, a fiúk semmit nem akarnak a véletlenre bízni...

Nyár, buli, "low life" tinik, bűntény, mintha egy Larry Clark-filmbe csöppentünk volna, azzal a különbséggel, hogy Thierry de Perettitől csak egy felhígított, fapados verzióra futotta. Társadalmi egyenlőtlenségekről mesél, egy elhibázott kiugrási kísérletről, megmutatja hogy szórakoznak fent és hogy próbálják ugyanezt lent, de súlya szinte semminek nincsen. Pedig egy ilyen témához az kell, egy megalkuvásmentes hang, valami előre mutató, nem pedig egy tévé-konform maszatolás, ahol a kényes részletek a vásznon kívül történnek. Az asztalra kellett volna csapni, olyan meghatározó pillanatokat alkotni, mint amilyen az utolsó. De akkor már késő, a bumm elmaradt.

Fekete leves (2014)

Bár nem példa nélküli, a teljesen magánpénzből finanszírozott magyar zsánerfilm még mindig fehér hollónak számít, de közel sem ez a Fekete leves egyetlen pikantériája: a felvázolt cselekményt követve, profi- és amatőr színészek, "önmagukat" alakítva improvizálják végig a filmet. Minden szempontból érdekes vállalkozás, amelynek első és második végeredményét is megtekinthették a Titanic nézői (sőt, a második még holnap is elcsíphető a Tabán Kinotékában!). Igen, a film még nem nyerte el végső formáját, a fesztivál közönsége amolyan tesztközönségként funkcionálva mondhatja el a véleményét, ami aztán majd segít az alkotóknak a végső, moziba szánt verzió összevágásakor. A készítők nem a levegőbe beszélnek, az elmúlt hétvégi visszajelzések alapján a tegnapi előadásokra már egy átalakított, 10 perccel rövidebb verzió érkezett.

Elhamarkodott következtetéseket nem vonnék le, kritikát pedig majd csak a kész filmről írunk, de a jelen állapotában leledző Fekete leves mindenképpen megosztó alkotás. Egyrészt ott van egy remek gárda, Nagy Zsolt és Szabó Simon például parádés, rengeteg pluszt adnak a filmnek, de nyúlfarnyi szerepében Parti Nóra és Máté Gábor is derekasan helytáll, mint ahogy Fátyol Hermina is megkapta a maga kiemelkedő pillanatait. Viszont mindegyikükre jut legalább egy olyan, aki vagy alul- vagy túljátssza a szerepét, és a befogadásban az sem segít, hogy a film tele van ellenszenves karakterekkel.

A kivitelezését tekintve is megvan ez a kettősség, mert a jól felépített jelenetek ( a diliház összes, Erik és felesége találkozása, a biztonságiak bénázása stb.) mellett olyanok is akadnak, amelyek leginkább az Európa expressz vagy a Rosszfiúk emlékét idézik meg. Kúl filmhez kúl zene is dukál, amivel nincs is gond, csak jól kéne elhelyezni őket a filmben, a menthetetlenül ciki szalagcímes stáblistát pedig ki kell dobni a kukába.
Van, amit meg lehet még változtatni, és van, amit nem. Mindenesetre egy jó vágóval előtérbe lehet hozni azt, ami jó, a hangot pedig újra lehet keverni. Majd meglátjuk. (a filmről bővebben itt írtunk)