Thomas Azier 1987-ben született, Hollandiában. 19 esztendősen Berlinbe költözött, ahol az évek során kialakította egyéni, mással nehezen összetéveszthető hangzását, saját produkciós céget alapított, egy kihalt gyárépületben berendezett stúdiójában végül elkezdte megteremteni dalait. A zenei alapok születésétől a dalszövegeken és feléneklésen át az utolsó hangeffektig egyszemélyes munkát folytat, 2012-ben két kislemeze is megjelenik (Hylas 001, Hylas 002), a tervezett trilógia harmadik darabja végül az első nagylemezként lát napvilágot 2014. március 10-én. Kevesebb, mint 20.000 Facebook követő és egy holland nyelvű Wikipedia cikk a jelenlegi mérleg, mégis hiba volna szó nélkül elmenni mellette. Nem mintha lehetne.

A stílus nem forradalmi, de lássuk be, bántóan unortodoxnak kellene lenni, ha valami olyat szeretnénk letenni a zene világán belül, amire még nem volt példa. Azier munkáiban azonban a legjobbakat vonásait vélhetjük felfedezni, a korai Bronski Beat szögletessége találkozik a popzenéhez mérten merészen kísérletező, Nine Inch Nails hangzást idéző gépi zörejekkel, míg az ezer közül is felismerhető, egyszerre síron túli és mégis zseniális énekhang sokszor Dave Gahant juttathatja eszünkbe. Az 5 éven át készült lemez, nagy fájdalom, nem alkot lélegző egészet, lévén az egymást követő dalok elkészülte között évek teltek el, de az összkép egészen egyedi, maradandó élmény.

Egy debütáló lemez nyitódala kulcsfontosságú lehet az új befogadók miatt, így a címadó Hylas indításnak való megtétele rögtön egy kisebb mellényúlás. A középerős dal téves elvárásokat ébreszthet a hallgatóban, a későbbi dalok java messziről kerüli az élénkebb, vidámabb tónusokat, amit a rádióbarát, frenetikus erejű Ghostcity rögtön bizonyít is, megadva azt a lökést a továbbiaknak, amit egy első dalnak illene. Ezt rögtön a legerősebb szám követi, a Verwandlung egy érzelmi atombomba, felkavaróbb csak akkor lehetne, ha a hozzá készült zseniális klippel együtt fogadjuk be, ami nem mellesleg főhajtás a Trouble Every Day című, szintén egészen sajátságos filmalkotás előtt.

A kellemes, energikus Rukeli’s Last Dance után aztán egy kisebb blokkban az albumot megelőző két kislemezről került fel három dal, Azier egyik legjobban sikerült alkotása, a Red Eyes mellett az Angelene és a How to Disappear is helyet kapott, kiszorítva ezzel néhány, megkockáztatom, a fentieknél erősebb dalt a régebbi kiadványokról. A sort folytató és ezzel az albumot befejező öt dal önmagában is zavarba ejtő kavalkádot alkot, legyen szó stílusról vagy minőségről. A helykitöltő szerepét szerencsére csak két szám, a Futuresound és a Golden Wave tölti be, az őket összekötő három szerzemény egészen kiváló, a Shadow of the Sun felemeli, a Yearn Yearn a földbe döngöli, a Sirens of the Citylight pedig a diszkók világába kergeti a hallgatót.

A Hylas legnagyobb hibája valójában nem hiba, hiszen aligha várhatjuk el egy öt éven át készült lemeztől, hogy 12 dala egységet alkosson, Aziert idézve a 19 éves fiú naivsága és a felnőtt lét nehézségeivel szembesülő huszonéves csalódottsága kézen fogva járnak a dalok között. Kevés olyan művész van azonban, aki a teljes alkotási folyamat során mindent kézben tart, ezáltal végtelenül személyes anyagot letéve az asztalra. Külön öröm, ha mindez ilyen kiváló minőséggel párosul, ami megértő fülekre is talál, a lemez pozitív fogadtatásán túl Azier rohamosan növekvő rajongói tábora és egyre sűrűsödő turnéprogramja márpedig erről tesz tanúbizonyságot. Jó hír továbbá a minőségi elektronikus zene rajongóinak, hogy van még, aki továbbviszi a nagyok örökségét.