Épp az imént fejeztem be a The Last of Us nem rég megjelent egyjátékos kiegészítőjét, a Left Behindot (tudom, laza péntek), és épp tegnap futott be a hír, hogy az Underworld- és Resident Evil-filmekről elhíresült(?) Screen Gems adaptálja vászonra Sam Raimi produkciós irodájával, a Ghost House-zal közösen az utóbbi évek egyik legerősebb interaktív élményét kínáló játékát. A forgatókönyvet Neil Druckmann, a játék kreatív igazgatója és írója szállítja, ami jó jel, de én mégis aggódom, hisz mint minden hasonló hír esetében, most is felmerült a kérdés, hogy készült-e már jó játékadaptáció, mi több, készülhet-e egyáltalán? Az alábbiakban erre keresem a választ.
Az első kérdésre sajnos könnyű nemleges választ adni, és ezt még eme lista átböngészését követően sem tudom módosítani: egyszerűen nincs jó játékadaptáció a nap alatt, kielégítő, nézhető talán készült már, de olyan, amire érdemes emlékezni, még nem. Persze, most jöhetnek a szenvedélyes ellenvélemények, mert ilyenek mindig vannak, de azt talán senki sem vitathatja, hogy egy-egy bűnös vagy elfogultan megítélt kedvenc bizony nem a műfaj csúcsa. No, de miért nem lehet kiemelkedő játékadaptációt csinálni? Hisz az eredeti termékek általában nem csak a játékosok, de a kritikusok körében is népszerűek.
Nem, a játékadaptációkat nem sújtja valamiféle megfoghatatlan átok, a hiba a két médium különbözőségében és sajátosságaiban keresendő. Nézzük magukat a játékokat: minél filmszerűbb, annál inkább ácsingózik a gyöngyvászon iránt, nem igaz? Nos, nem feltétlenül. Annak érdekében, hogy a játékélmény minél több ember által elérhető, kihasználható, átélhető legyen, a megfelelő, könnyen beazonosítható attribútumokkal ellátott figurát közérthető helyzetekbe kényszerítik, és míg a megvalósítás lehet elképesztően egyedi, a tennivalók köré felhúzott történet szuper és soha nem látott, az, amit tenned kell (élj túl! menj ide! csináld meg azt! mentsd meg őt!), nos, az egy közhely, Mégis ez a tennivaló, ez a feladat az, ami rád, a játékosra hárul, és ez az, amit a filmvásznon is megjeleníteni kínálnak. Hisz lehet Silent Hill bármennyire hátborzongató hely, mégis csak azt nézed, ahogy a magányos hősnő ide-oda botorkálva megpróbálja túlélni a parát, mint megannyi más horrorfilmben, és lehet Alice vagy Lara Croft sok millió nedves álom főszereplője, amint átlépnek a vászonra, akkor kikerülnek a kezeid közül, valaki más játékszereivé válnak. Külső szemlélőként pedig már egyáltalán nem olyan izgalmas az, amit tesznek.
Ehhez jön az is, hogy a filmszerű élményt ígérő játékok nagy része valamilyen bejáratott filmes klisét fordít le a játékok nyelvére, amit ha aztán ismét visszadolgoznak a vászonra, akkor csak valamiféle durván kilúgozott filmes panel lesz belőle. Ó, és ott vannak azok a játékok, melyekben aztán semmi filmszerű nincs (Super Mario Bros. Street Fighter, stb.), de mégis kiszabottul népszerűek, ezért valakinek muszáj őket filmre vinniük, és nincs az az író, aki úgy tudjon erre az alapra értelmes narratívát felhúzni, hogy közben maga a játék - többnyire végtelenül egyszerűen leírható - szellemét is megidézze.
Szóval lehet-e jó játékadaptációt készíteni? Talán. Talán csak úgy, ha a forrásra nem játékként gondolunk, hanem egy olyan szórakoztatási formára, amely olyan érzéseket kelt bennünk, ami miatt kiemelkedik az átlagból. És ha képesek vagyunk ezekre az érzésekre koncentrálni, ezek közül kiszűrni azt, melyekben egy játék és egy film közösködhet - a humort, a szorongást, a félelmet, az adrenalinkiválasztást, stb-stb. -, akkor talán már elindulhatunk egy bizonyos úton. Hasonló környezetet lehet teremteni, figurákat is át lehet ültetni, de szerintem nem szabad játékhangulatok megidézésére törekedni, mivel azt filmes nyelvre lefordítani egyszerűen lehetetlen: nem fogod ugyanazt érezni egy film megtekintése során, mint mikor még a vásznon látható figurát te magad irányítottad. A moziban nem úgy feszülsz meg vagy engedsz ki egy ajtó kinyitásakor, egy cél elérésekor, egy ellenfél leterítésekor, mint amikor még te magad tartottad kezedben a joystickot.
A többi pedig már tényleg közhely: könyörgöm, add az adaptációdat értő kezekbe, ne feltörekvő klip- vagy reklámfilmrendezőknek, hanem egy olyan khm... auteurnak, aki már bizonyított a celluloidon. Ne alacsonyítsd le azzal a játékadaptációdat, hogy zsánerfilmként tekintesz rá, és ezzel automatikusan határokat szabsz neki, adj neki production value-t, filmes területen tapasztalatot szerző írót, aki nem csak történetet képes mesélni, de talán még párbeszédek írására is képes, és tulajdonképpen azt is felejtsd el, hogy te most adaptálsz. Próbálj meg eredeti lenni.
Szóval ha úgy vesszük, csak úgy lehet jó játékadaptációt készíteni, ha nem játékadaptációt készítünk, hanem filmet forgatunk. Te hogy vélekedsz?