Kilenc film verseng ma éjszaka a legjobb filmnek járó Oscarért: ezek közül hetet már kiveséztem (keressétek őket bátran az archívumban), így aztán a teljesség igénye azt követeli, hogy a maradék kettőt se hagyjam szó nélkül. Hát íme.

Nebraska. Alexander Payne-t régóta hajtotta a vágy, hogy kedvenc államát (három korábbi filmjének helyszínét, egyben szülőhazáját) pőrén, a maga horizontálisan kiterjedt időtlenségében prezentálja, és ugyan a legtöbb stúdió fázott az eme koncepció eszközéül választott fekete-fehér megjelenítéstől, az előzetesen pozitív visszajelzéseket látva a Paramount végül szárnyai alá vette a filmet, és lőn, most 6 Oscar-jelölést vehet lajstromba, melyek közül kétségtelenül a fényképezés érdemelné meg leginkább a szobrot, mert hát magát a filmet mintha már láttuk volna korábban - pont ugyanennek a rendezőnek a filmográfiájában.

Anno Schimdtet is egy nagynak tűnő, külső szemlélő által viszont szánalmasnak tűnő késztetés indította el az öregkori road movie-ján: Bruce Dern Woody Grantjét is egy nonszensz cél hajtja (egy szórólap szerint egymillió dollárt nyert, amit Nebraskában vehet át), ám ez a cél jóval mélyebben gyökeredzik valahol az elmaradt önmegvalósítás és az elfecsérelt élet határmezsgyéjén sántikálva. Útja során pedig a néző is szembesülhet a külső és belső űrrel - félelmetesen szürke, mégis szép tájakkal, és annál is félelmetesebb, de korántsem szép üresfejű emberekkel -, és Grant zavaros tekintetét, égnek álló fehér haját és elképesztően mélyen barázdált arcát elnézve számot vethet saját múltjával és az előtte álló jövővel. A humor kellően száraz, a dráma pedig elég visszafogott ahhoz, hogy a belső utazásból ne nagyon zökkentsenek ki.

Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club). Először is tudjuk le a kötelező köröket: Jared Leto valamit jól csinál, még ha az eredmény egy zenére érzékeny ember számára nehezen is értékelhető. De valamit jól csinál: mer nagyot álmodni, és van is benne elég erő és kitartás ahhoz, hogy ezt az álmát meg is valósítsa. Volt ő már rettenetesen kövér és gyomorforgatóan sovány, és most úgy hozta a sors, hogy legújabb átváltozása mögé valódi értékeket is tett, azaz jó eséllyel behúzza a régóta vágyott Oscart. A Mielőtt meghaltam mégsem az ő és az általa alakított AIDS-beteg transzvesztita filmje, hanem a bámulatos átváltozást bemutató Matthew McConaughey-é. És most nem is feltétlenül az egykori surfer dude külsejéről beszélek.

McConaughey játssza Ron Woodroofot, a szebb napokat látott rodeóhőst, akinél AIDS-et diagnosztizálnak köret gyanánt pedig azzal a mellékinfóval, hogy még kb. 30 napja van hátra. Woodroof viszont túlságosan sokat képzel magáról ahhoz, hogy ezt a hírt csak úgy elfogadja, és neki van igaza. Igaz, hogy az eszközei meglehetősen sajátosak, és a törvényes keretekre is magasról tesz, ellenben meglátja benne az üzleti lehetőséget, csakhogy miközben több irányból is szorongatják, páciensből is több akad, mint a fizetőképes páciensből. Jean-Marc Vallée filmje mégsem megy át Schindler beteglistájába, már csak azért sem, mert magával a kórral csak érintőlegesen foglalkozik, és Woodroof érzelmi átalakulását is csak szélsőségesen ábrázolja, ellenben jóval nagyobb hangsúlyt fektet egy férfi egy nagyobb hatalommal folytatott küzdelmére. És tök jó, hogy mindezt sallangoktól mentesen, ugyanakkor humorral és fifikával rendesen felvértezve teszi. A két kitűnő alakítás ehhez képest szinte csak bónusz.