Négy katonát leraknak Afganisztánban az ellenséges vonalak mögött. A feladatuk: likvidálni egy hírhedt tálib-vezetőt, csakhogy rövid időn belül két olyan problémával szembesülnek (morálissal és izé... számmisztikaival), melynek köszönhetően hamarosan vadászokból űzött vadakká válnak.

Az előzetes alapján úgy tűnt, hogy ez a film csak annyira lesz nívós, mintha valaki filmre vett volna egy elszabadult paintball-versenyt, és ugyan A túlélő sztorija valóban alig több egy patrióta lózungokkal és "mondd meg a feleségemnek, hogy szeretem" sztereotípiákkal megpakolt paintball-versenynél, de mielőtt a valós eseményekre hivatkozva felhördülnétek, gyorsan jelzem, hogy a bézik szüzséhez olyan zsigeri kaszabolda társul, melyhez foghatót utoljára a Ryan közlegény megmentése és A Sólyom végveszélyben tálalt fel.
Az éltető kritikák és a brutális közönségsiker mellett A túlélőben az a legjobb, hogy minden egyszerűsége, narratív sivársága ellenére benyel, pedig emberek helyett hőstípusokat látsz a vásznon: olyanokat, akik még a hétköznapi bullshitelés közben is nagyokat mondanak, a harcok során pedig természetfölötti attribútumokkal ruházódnak fel, akiket egyszerűen nem lehet megölni, vagy csak nagyon-nagyon-nagyon nehezen. Mindez részben Berg érdeme (aki ezért a kicsike filmért vállalta el a Csatahajó rendezését, melynek amerikai bevételét jócskán lepipálta), aki bámulatos intenzitással prezentálja a harcokat.
Paul Greengrass neve ugorhat be az embernek először, teljesen jogosan, csakhogy itt a kamera statikusabb, ugyanakkor a brutális vágás, meg a helyenként bedobott FPS-nézet miatt az epilepszia eshetőségét így sem lehet kizárni. No de nem is ez a lényeg: Berg technikai csapatának hála ott lehetsz ebben a miniháborúban, és hangozzon ez bármekkora klisének, de körülötted pattognak a golyók (húzd be a nyakad), te is beszívod a port (vegyél lassú, mély levegőt), te és érzed a vér ízét a szádban és neked is fáj minden találat, minden zúzódás, amiből rendesen kijut a srácoknak. Ott vagy velük, egészen a leges-legutolsó lélegzetvételükig. Dicséret illeti a hangvágást, a hangkeverést (Oscart nekik), a vágót és az operatőrt, valamint az olyan ritkán megénekelt hősöket is, mint Gregory Nicotero, aki fájdalmasan szép sebekkel, vágásokkal és egyebekkel szórta meg a fiúkat.
Kár, hogy ezt a brutális közelséget a film utolsó harmadában már nem sikerül fenntartani, amikor is néhány új szereplő mellett újabb morális tényezők is belépnek, amihez jön egy kis politikai vállveregetés, meg az a fajta patriotizmus, amely tipikusan amerikai, és amely sajnos eltávolít magától az embertől. Pedig ha csak a feliratok alatt pörgő megemlékezések alatt tudnál csak fellélegezni, akkor ez utóbbiakat sem feltétlenül éreznéd soknak.
Kövess minket facebookon és twitteren!
Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.


Az oldalon található tartalmak kizárólag








