A Life magazinnál dolgozó, fotók előhívásával foglalkozó Walter Mitty álomvilágban él. A mindennapok szürkesége elől virtuális kalandképekbe menekül: ilyenkor környezete csak azt látja, hogy az amúgy is visszahúzódó fickó kikapcsolt, így aztán esélye sincs arra, hogy beilleszkedjen, és teszem azt, meghódítsa azt a nőt (Kristen Wiig), akit most vettek fel a könyvelésre. Ekkor azonban ölébe hull az igazi kaland lehetősége: meg kell találnia Sean O'Connellt (Sean Penn), a rejtélyes fotóst, és meg kell szereznie tőle azt a képet, amely a Life utolsó papíralapú kiadásának címlapjára kerülhet. 

Ben Stiller álomvilágban él. Vagyis nem. Mi, nézők élünk álomvilágban, ha azt hisszük, Ben Stiller megkomolyodott. Lehet, hogy ő Hollywood egyik legelszántabb komikusa, azaz azon kevesek egyike, aki a vígjátékok bármely válfajában képes megállni a helyét - legyen szó valami kis abszurd indie-ről vagy egy stúdió által finanszírozott debilitásról. De ha azt hisszük, hogy a Walter Mitty titkos életével elindult a díjakkal kirakott komolyodás irányába, hát tévedtünk.

Lehet, hogy Walter Mitty első pillantásra sok-sok átlagember szomorú és szürke tükörképe, de valójában egy nagy fantáziával és humorérzékkel megáldott álmodozó, egy igazi hős, méghozzá komikus hős, aki minden rá váró kaland, minden kimondott üzenet ellenére egy romantikus vígjáték típusfigurája. És ez egyáltalán nem baj, mert röhögni és érezni jó dolog, márpedig a Walter Mitty önzetlenül, nagy mennyiségben szállítja a mulatságos helyzeteket és a jól időzített poénokat, továbbá Kristen Wiig is hihetetlenül bájos, és mindezzel együtt a film még inspiráló is, hisz az ember legszívesebben szedné a sátorfáját, és elindulna... mondjuk, arra. A gond igazából az, hogy a humor, a kalandok (megjárjuk Grönlandot, Izlandot és a Himaláját) és az inspirálás közepette valahol elveszik maga a film lénye, lényege, és ezzel együtt is karakter is, aki végül is eléri célját - azaz minden tekintetben megvalósítja magát -, de addigra szerethető egyénből szimpla eszközzé válik.

Egy minden ízében hollywoodi mese eszközévé, amely ugyan fantasztikusan jól meg van csinálva - zenéje és látványvilága is pazar -, ám a végére talán hamisabban csillog, mint kéne (hisz a kihajított pénztárca sem hozza el a világvégét, az eszményinek beállított, aztán a földre lehozott nőről is kiderül, hogy mégis eszményi, maga a MacGuffin, azaz a titokzatos kép is olyan, amilyen), viszont oly sok szeretetbe van csomagolva, hogy egye fene, el van nézve.

kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.