- SPOILERMENTES -

Sok-sok évezreddel ezelőtt az univerzumot sötétség uralta, hála a sötét tündérek ármánykodásának, ám Asgard népe vérrel és verejtékkel fényt vágott a galaktikus éjszakába, megfosztotta a tündéreket becses kincsüktől, az Aethertől, őket magukat pedig mind egy szálig kiirtotta. Legalábbis úgy vélték, ugyanis Malekith (Christopher Eccleston) vezetésével néhány, eddig mélyálomban várakozó tündér most visszatér, mivel a Föld nevű bolygón egy bizonyos Jane Foster (Natalie Portman) véletlenül meglelte az elpusztítottnak hitt világegyetem-foglaló McGuffint, amire tündérek mindennél jobban vágynak. Még jó, hogy ehhez az univerzális békekötéssel épp végzett Thornak (Chris Hemsworth) is lesz egy-két szava. Még jobb, hogy eme szóváltáshoz bebörtönzött fivére, Loki (Tom Hiddleston) segítségére is szüksége lesz.

Nem tagadom, az első rész megtekintésekor jó erősen fogott a pennám, mikor ítéletet mondtam felette, de lehet, hogy ez konstans elferdültségének tudható be (már ami a kameraállásokat illeti), no meg a tökéletesen elherdált Natalie Portmannek. Nos, a jó hír az, hogy a folytatásban már összejött egy normális kameraállványra, ellenben Portman karakterével ezúttal sem sikerült mit kezdeni. De még ez sem feltétlenül igaz: ezúttal ő lesz az események katalizátora, s részben megoldása is, csak maga a figura ne lenne egy olyan porcukorral beszórt nagy semmi...

Szintén jó hír (ha másnak, hát nekem mindenképp), hogy egészen megenyhültem Thor világával szemben: amint elfogadod magadban, hogy egy királydráma tündérmesébe illő, ezért esetenként önkéntelenül is komikus változatát látod, akkor a nagyívű monológok és a pózőrködések mögött jó eséllyel megtalálod az embert is. Például Thor egy olyan férfi, aki azért nem lehet a szerelmével, mert csúnyán el van havazva munkahelyén, másrészt felmenője sem támogatja azt, hogy egy másik rasszból válasszon magának párt. Igen, szerintem is *meh*. Ennél szerencsére érdekesebb a bebörtönzött Loki figurája, akiről a falak között, anyja (Rene Russo) egyszerre vádló és szeretetteljes tekintetét látva fokozatosan lemállik a pökhendiség máza, az, amir szemlátomást még Hulk sem tudott leverni róla. Ez a felismerés és az azt követő átalakulás talán emberibb, mint bármi ebben a képregény-univerzumban, no persze a róla kialakult képet sem szabad túlságosan megcsonkítani, így mikor Thorral egyfajta intergalaktikus/mitológiai zsaru-párost alakítanak, Loki ott osztja őt, ahol csak tudja, és viszont. Nem kétséges, hogy azok a jelenetek a legjobbak, melyekben Loki ott sertepertél. Ezt még a Marvel is felismerte, hisz jelenését menet közben okosan felhizlalták.

A költségvetés is szép svungot kapott: a Földet ezúttal nem egy egyutcás város képviseli, hanem maga, London, amire idén tényleg nagyon rájár a rúd, de ezt már az előzetesek sem titkolják el. Asgard is pofás ráncfelvarráson ment át: igaz, hogy a Branagh-féle Disney-cicomát nem lehetett csak úgy a sutba vágni, de ez az Asgard már inkább tűnik gazdag középkori birodalomnak (némi sci-fi beütéssel), mint egy életre kelt giccsnek - hálával tartozunk hát a a Trónok harcából jött Alan Taylor-nek, aki ugyanolyan ügyesen egyensúlyoz a szagos-mocskos és a pompázatos között, mint a tévészéria általa dirigált epizódjai esetében. A film akciójelenetek tekintetében túl sokat nem fejlődött az elődjéhez képest (mivel eléggé be van határolva az, hogy egy pöröllyel mit lehet tenni), ellenben felvonultat egy-két pazar csatát - földön és levegőben egyaránt -, melyek hajlamosak előhozni a nézőből a Star Warsért rajongó kisgyereket.

A sztori olyan, amilyen: egyszerre járatja az (ál)mitikus és az (ál)tudományos ködgépet, melyek kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a karakterekkel lehessen sakkozni a különböző helyszínek között, valódi feszültséget sajnos nem sikerül párologtatnia, mint ahogy a drámai fordulatok is csak annyira működnek a filmben, amennyire tudhatjuk, hogy a Marvel-univerzumban nehezen halnak a kedvencek. A film meglepetést azért így is képes okozni, kár, hogy végső soron az alsónadrágban (vagy anélkül) flangáló Selvig (Stellan Sarsgard) maradandóbb élményt szerez, mint ezek a fordulatok. Még jó, hogy minden öt idétlen poénra jut egy-egy igazán kacagtató momentum is (még ha nem is feltétlenül szándékosan), de azért nem ártott volna, ha Joss Whedon kicsit többet dolgozik a szkripten.

Összességében a Thor: Sötét világ hozza a sokéves Marvel-átlagot, egy nagyobb kép részeként azonban jóval izgalmasabb, mint önmagában, ezt támasztja a narratívába beleszőtt rengeteg utalás, meg előre- és visszakacsintás, no meg a feliratok utáni (első) jelenet, amelytől taknyom-nyálam összefolyt, és minden eddiginél jobban kezdtem el várni 2014 nyarát.

kövess minket facebookon és twitteren!