Egy nő (Meryl Streep) könyvet ír egy növénytermesztőről (Chris Cooper), aki védett virágokat lop el abban a hitben, hogy náluk jobb sorsuk lesz. Hogy lesz ebből film? Hát ez az.

Szokták mondogatni, hogy egy filmet, egy könyvet, de még egy festményt sem lehet befejezni, maximum abbahagyni. Így van. Feltenni a pontot az i-re közel sem olyan pofonegyszerű, mint gondolnád, ám a befejezésnél már csak a kezdet nehezebb. A "hol volt, hol nem volt" frázist használni pedig cikibb, mint Les Ketchupot kérni a Sláger rádióban. S a tétet még lehet emelni: mi van akkor, ha a történeted egy úroborosz, a saját farkába harapó kígyó; olyan, mint a ciklikus természet, a magasságos kozmosz?

No, de most hátrébb lépnék néhányat. Hollywoodban manapság több a szkriptdoktor, mint a színészügynök, a fizetett szkriptelőktől százával rendelik meg a terveket, minél rövidebb, minél egyszerűbb, annál jobb, s lehetőleg kapaszkodjon valami ismert témába. Mikor a fantasztikus John Malkovich menetet követően wunderkindnek kikiáltott Charlie Kaufman azt a megbízatást kapta, hogy adaptálja filmre Susan Orlean "Az orchideatolvaj" című regényét, még biztosan azt hitte, könnyű dolga lesz. Pedig nem.

Mint ahogy azt a Solyaris esetén megtanulhattad, az embernek ember kell, a könyvnek viszont, emberszabású karakterek, vagy emberi tulajdonsággal felvértezett nem emberi karakterek, mint mittomén, egy bohóchal, amely nem is vicces. De mi a helyzet egy olyan könyvvel, melynek főszereplője egy istenverte virág*?! Egyszerű: megfilmesíthetetlen. Aki volt oly merész, hogy írásra adja a fejét, az jó eséllyel szembesülhetett az írásblokk fojtogató érzésével: elhal az érzés, elhagy minden gondolatod, de még az erőd is, és kifordul kezedből a toll. Nem kevésbé szörnyű érzés, mikor félbeszakítanak, durván kirántják kezedből a fonalat, ezektől aztán előbb-utóbb frusztrált leszel. Mivel Kaufman előre felvette a fizetését, s a határidő ott lebegett a feje felett, le kellett küzdenie a disztrakciókat. No de hogyan?

(*Na jó, a könyv főszereplője igazából egy növénykereskedő, aki oly nagyon szereti munkája tárgyait, hogy bűntettekre is képes azért, hogy jobb körülményeket teremtsen nekik.)

A megbízóid biztos elküldenének a francba, ha azzal állnál eléjük, hogy elmondd, mennyire nem megy az írás, mert szétroncsolódott önbizalmad szilánkjai szurkálják éjjelente az agyad, és nem bírsz aludni se. Vagyis... miért ne? Kaufman, a géniusz megcsinálta: odaállt a megbízók elé, és kezükbe nyomott egy forgatókönyvet, amely nem egy könyv adaptálása volt, hanem egy könyv adaptálásának gyötrelmeinek krónikája. Sőt. Kaufman beleírta a könyvbe saját magát, a munkaadóit, Susan Orleant, Az orchideatolvaj címszereplőjét (jut eszembe: szintén létező személy, mivel maga a könyv is non-fiction), szőtt nekik egy finoman árnyalt mellékszálat, amibe aztán saját magát is beleírta, mi több, egy képzeletbeli ikertestvért is alkotott magának, aki tulajdonképpen a saját fejében vitatkozó kétféle szemléletmód megtestesülése, és... és tegye fel a kezét, aki kicsit elvesztettnek érzi magát... Egy kézzel nem olyan könnyű gépelni, úgyhogy inkább leteszem.

Mivel a saját farkamat kergetni nem valami fitt érzés, inkább a fő tételre koncentrálok: hogy lehet kikecmeregni az alkotói válságból? Az ikertestvéred egy hihetetlenül bugyuta forgatókönyvvel traktál téged, amit néhány "hogy írjunk szkriptet" előadás sekélyes tapasztalatai szülnek meg benne, s ami a legbosszantóbb, sikereket ér el vele (helló, Hollywood), te pedig képtelen vagy élni! Egy barátom azt mondta: az író azért ír, mert nem tud beszélni. Kaufman a dolgok állása szerint épp egyikre sem képes, pedig a megoldás végig ott figyel az orra előtt. Erről szól hát Spike Jonze második nagyjátékfilmje: a kiút kereséséről.

Kaufman forgatókönyvét természetesen általános megrökönyödés fogadta: Hollywood szatirikus ábrázolása ugyan közel sem olyan éles, mint Altman vagy Mamet olvasataiban, az igazi pironkodást nem is ez okozta. A forgatókönyvíró nem csupán azokat az embereket írta bele könyvébe, akikkel nap mint nap érintkezik, hanem frusztráltságában azon szexuális fantáziáit is, melyekben ügynökével (Tilda Swinton nyúlfarknyi szerepben), vagy éppenséggel Orleannal pajzánkodott. Meredek dolog, nem mondom, de hogy mennyi valóságalapja van? Passz.

Valóban nem lehet tudni, hol ér véget a fikció és hol kezdődik a realitás a filmben: a durván váltakozó idősíkok és a számos elcseszett karakter minden bizonnyal bárkit elindítana az örvény mentén, ha nem lépne képbe Donald Kaufman, aki végre kirángatja tehetetlen hezitálásából Charlie-t. Igaz, hogy Donald Kaufman valójában nem létezik, az Adaptáció forgatókönyvét félig neki kreditálják (be is gyűjtött érte egy Golden Globe- és egy Oscar-jelölést), de hála neki a film utolsó harmada a kissé zavaros én- és fonalkeresésből hirtelen átcsap akciódús thrillerbe. Óriási húzás! Mintha Donald kitépné Charlie kezéből a tollat, hogy ő írja tovább a filmet. Lesz itt minden: autós üldözés, leskelődés, drogok, szex, s mindez Miamiban, a drogok, a szex és az autós üldözések fővárosában. A testvérek azonban kölcsönhatásban vannak egymással: az egyik jelenetben Meryl Streep (Susan Orlean) és Chris Cooper (John La Roche, az orchideatolvaj) telefonon keresztül próbálnak azonos hullámhosszra kerülni, méghozzá a szó szoros értelmében, ugyanis addig búgnak a kagylóba, míg meg nem teremtik a kellemesen borzongós rezonanciát: valahogy így hat egymásra két testvér is, az összhang pedig még arra a neurózisra is megoldást talál, melynek hiábavaló keresésére Woody Allen egy egész életművet szánt.

A John Malkovich-menet kritikai- és közönségsikere megnyugtatta a kedélyeket, az Adaptáció elkészült, a kritikusok imádták Nicolas Cage talán sosem volt ilyen jó (azóta pedig főleg nem), mint a Kaufman testvérek kettős szerepében: kövér, szőrös és erősen kopaszodó: egyik fele stupid, de önbizalomtól dagadó nőcsábász, a másik pedig fél a nőktől, és egyben mindazt megtestesíti, amitől a nők félnek. Cooper, a foghíjas, s valószínűleg egyéb higéniai szempontból sem élne járó, szenvedélyes rajongásának hála mégis sármosnak mondható virágtolvaj szerepében szintén pazar, mint ahogy Streep is fantasztikus, de ez már csak így szokott lenni. Spike Jonze ezúttal a háttérbe húzódva hagyta, hadd bontakozzon ki Kaufman adaptációja. Természetesen a film valamennyi szegletében ott figyel rendező zsenije, számos képi megoldás bravúros, de Jonze tisztában volt vele, hogy az Adaptáció nem a képek filmje. S mivel a recenziókat sem lehet könnyen befejezni, e nem túl frappáns kijelentéssel hagyom abba ezt is.

kövess minket facebookon és twitteren!