- SPOILERMENTES -

50 évvel ezelőtt a hangyok - egy rovarszerű faj - majdnem kiirtották az emberiséget. Akkor egy zseniális tábornok önfeláldozása gátolta meg az inváziót (kb. úgy, mint Randy Quaid A Függetlenség Napjában). Újabb rohamtól rettegve keressük örökösét, méghozzá a lehető leghatékonyabb szűrés, no meg az időszűke miatt már a gyerekek között. Itt jön a képbe Andrew "Ender" Wiggin (Asa Butterfield), a többszörösen hátrányos helyzetű (harmadikként a túlnépesedés miatt kvázi tiltott) gyerek, akiben Graff ezredes (Harrison Ford) a jövő nagy parancsnokát véli felfedezni. A kőkemény kiképzés során válik el, hogy Graff ösztönei beigazolódnak-e vagy pedig tévedett - mint korábban jó néhány alkalommal.

Sok-sok probléma van ezzel a filmmel, de mindezek közül a legnagyobb az, hogy csúnyán megfertőzte a könyvadaptációk mételye. Kultikus alapanyagról van szó, nem vitás, amely a sci-fi irodalom (egyébként sokat vitatott) alapvetése, egyesek tekintetében igazi Biblia, mások viszont fertőként kezelik, leginkább írójának szélsőséges nézetei miatt, melyekből a sorok közé is rendesen adagol. No de ők vannak kevesebben, így a Végjáték - hosszas huzavona után - filmmé avanzsálódhatott. És ott ette meg a fene, ahol van. A könyveket biflázók számára olyan lehet, mint egy illusztrációs kiadás, melyben mozgóképes formában láthatják a szereplőket, a kulcshelyszíneket és -fordulatokat, némi szövegablakkal és Bazi Nagy Látvánnyal körítve (amely valójában elég foghíjas, de erről később).

Adaptálás során Gavin Hood író/rendező törekedett arra, hogy még véletlenül se sározza össze Ender templomának padlóját, ezért felszavalta azt, csak hogy bele kellett férnie két órába. Így aztán az, aki a vásznon találkozik elsőként a Végjátékkal, annak ez a film nem több szép kialakítású, de zavarba ejtő katyvasznál, Hood ugyanis annyira el volt foglalva azzal, hogy a regény minden figuráját, minden (társadalmi/stratégiai/érzelmi) gondolatát, problémáját belerakja a filmbe, hogy tulajdonképpen egyikkel sem sikerült érdemben foglalkoznia. Miért retteg úgy Ender a bátyától, Petertől, akinek csupán nyúlfarknyi, idétlenül összecsapott jelenése van a filmben? Miért okoz nála kisebbségi érzést az, hogy harmadik gyermek a családban? Miért kötődik görcsösen nővéréhez, Valentine-hoz (Abigail Breslin), akit gyakorlatilag egy napló címzettjeként sző bele a történésekbe a narratíva? Hol marad a diktatórikus szemlélet artikulálása? Egy olyan világ lefestése, melyben a gyerekekre tulajdonképpen tulajdonként, eszközként tekintenek?

Ender figurája a levegőben lóg, és ha már őt sem sikerült (nomen est omen, Asa) izomzattal ellátni, akkor a kiképzés során megismert iskolatársai még rosszabbul jártak. Petra (Hailee Steinfeld) úgy csüng rajta, mint valami groupie, én pedig hálát adtam az égnek, hogy szerelmük soha nem kristályosodott ki, mert karaktereik mélységének, futószalagszerű érzelmi megnyilvánulásainak hála az minden bizonnyal Alkonyat-szintre vitte volna le a történéseket. Endernek akadnak problémái alfa hímekkel, tanárokkal, és szerez barátokat is, de ezek mind csak felmaszatolódnak a vászonra, és ezt mi sem érzékelteti jobban, hogy Endernek lesz két olyan indiai (pakisztáni? perzsa?) szövetségese, akiket a film végéig sem lehet megkülönböztetni egymástól. 

Graff sem járt jobban. A hadiskolába történő belépéstől kezdve hidegnek, számítónak kellene lennie Enderrel szemben, no de alig van olyan öt perc, melynek végén ne atyáskodó jóindulattal (a Ford féle szeretetteljes félmosollyal) nézne a fiúra, és ha ez nem lenne elég érzelmi puncsnak, akkor Graff jobb keze, Anderson őrnagy (Viola Davis) nem győzi hangsúlyozni, hogy ezek még gyerekek, bánjunk úgy velük...

És az még hagyján, hogy a párbeszédek és figurák oly csenevészek, hogy még az amúgy tehetséges felnőttszínészek sem tudnak mit kezdeni velük, nem hogy a váltakozó teljesítményt nyújtó gyereksereg, de sajna a film az emberi tényezőt kivonva is bukdácsol. A forradalminak kikiáltott látványvilág elvérzik a rekordmennyiségű űrhajó és egyéb tereptárgy megjelenítésében, hiteles, élő-lélegző világok építésére már nem képes; iszonyatosan steril, helyenként már-már fájóan üres (ehhez képest Joseph Kosinski víziója maga a megtestesült természetesség). Ráadásul Hoodról újfent kiderült, hogy az akcióhoz sem ért: a csatatermi összecsapások lassúak, ügyetlenek, minden feszültséget nélkülözőek, az ellenséggel történő, élethűnek kikiáltott szimulációs összecsapások pedig olyan nagy tömegeket mozgatnak meg és olyannyira személytelenek, hogy se nem grandiózusak, se nem izgalmasak, hanem olybá tűnnek, mintha statikus zajt bámulnál.

Ó, és azok a fordulatok! A filmben három is akad: ebből egyet már a trailer ellő, egyet az ellenfél neve árul el, egyet pedig az egyensúlyérzéket teljességgel hiányzó rendezés puskáz el. Részben ez utóbbinak tudható be a gyakorlatilag odafröcskölt lezárás is, amely a végig jellegtelen Enderből legalább annyira hirtelen megnyilvánulásokat facsar ki, mint a film világából. 

Borzalmas nagy kudarc ez a film: miközben arra törekedett, hogy a lehető legteljesebben vigye filmre Orson Scott Card regényét, annak minden erejétől és élétől megfosztotta azt. Summa summarum, az immáron gúnyos felhanggal értelmezhető "a sci-fi évének" kommandírozásáért folytatott versenyben ez a jelölt is csúnyán elbukott.

kövess minket facebookon és twitteren!